Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXX. (2006)

Történelem - Szvircsek Ferenc: A fejlesztés és megtorpanás évei. „Minden bányásznak hazafias kötelessége teljesíteni a terveket”

szintén bevezetésre kerültek. A fenntartási munkák javítása érdekében, Mizserfán, Kazáron és Mátranovákon két és háromszakaszos üzemelésre tértek át, ami a nyári hónapokban volt szükséges, mert a kieső időkben jobban kihasználhatták a munkaidőt. Elsőrendű munkahelynek a nógrádi szénmedencében a tömegtermelő front és kamrafejtések, valamint a fő elővájások számítottak. Másodrendűnek tekintették a fejtési, szállító és légvágatokat, harmadrendűnek az egyéb tartalék munkahelyeket. A rangsorolással a tömegtermelő és elővájó munkahelyek sebességének növelését kívánták elérni. Mivel a frontfejtések átlagos előrehaladási sebessége évek óta nem növekedett, ezért 15-20%-os sebességnövekedést akartak elérni, különösen Csipkésen és Kártyáson. Az előrehaladás sebességének növekedését az egyéni versenytől, a millszekundumos robbantás alkalmazásától, a fúrólyukak számának növelésétől, valamint a gépi réselés általánossá tételétől várták. Ebben az időben, a szénmedence bányáiban a szénelővájások és meddővájások 1,8 illetve 1,1 méteres sebességgel haladtak. A kisgépesítés fontossága újból előtérbe került, mert 1955 végére a fúrást már csak géppel akarták végezni. Különösen vonatkozott ez a salgói bányaüzemre, ahol az év folyamán általánossá tették a fúrógépek használatát. A vastag széntelepekben, pl. Mizserfán, valamint a szorospatak Kossuth-tárón a hazai gyártmányú rakodó gépeket helyezték üzembe. A bányák új feltárásaiban már csak koncentrált fejtéseket alakítottak ki. A vékony és közép vastag telepekben pedig kisgépekkel ellátott komplex gépesítésű, többkamrás fejtési rendszereket hoztak létre. Fontos, kiemelt feladatként jelent meg az újítások kérdése, mivel a bányászati jellegű újítások ekkor a szénmedencében háttérbe szorultak.

30 A Szorospataki Bányaüzem fejlődése is jelentősen meggyorsult ebben az időszakban. Az 1950-es évek elején még gyakran előfordult, hogy lovak vontatták a csilléket a bánya folyosóin. Egy-egy ló után, 4-5 csillét kapcsoltak, a szállítók pedig kantárszáron vezették a nehéz tehertől megviselt, és a sötétségtől megvakult lovakat. A munkahelyeken kézi erővel, csákánnyal vágták a szenet, a fúrógépekről csak hallottak, mert az üzemben néhány fejtőkalapácson kívül más eszköz nem volt. Három év alatt azonban a rakodáson kívül minden munkát már itt is gépesítettek. 1952-ig a siklós munkahelyeken 6 db rázócsúszdával rendelkezett az üzem, számuk 1955-ben már 31 db-ra emelkedett a 28 db láncos vonszoló és a 4 db nagy teljesítményű gumiszalag mellett. Szénjövesztést gépi fúrókkal, sűrített levegővel működő fejtőkalapácsokkal végezték, s a kitermelt szén 65%-át szállítószalagok vitték a csilletöltő helyekre. A munkahelyek kialakításában is gyökeres változás történt. Több, nagy teljesítményű, tömegtermelő munkahelyet, korszerű kamrafejtést telepítettek az üzembe. Jobb lett a levegőellátás, korszerű, acéltámos biztosítás növelte a termelés és a bányászok biztonságát. A kortárs bányász visszaemlékezése szerint, a legtávolabbi fekvésű bányakörletben, az ötös ereszkei és a harmincegyes siklói részen - amit a bányászok csak „büntetőintézetnek" neveztek - továbbra is nehezek voltak a munkakörülmények. A bányarészben 26-28 fokos volt a meleg, az emberekről folyt a víz, nagy volt a főte és az oldalnyomás. Az üzem első, 300 méter hosszú szállítóhevederét ezért ide szerelték be. A siklón érkező szenet a gumiszalag végállomása alatt engedték a csillékbe, ahonnan azután a szintes, 2 km hosszú, nyugati fővonal végtelen kötelére kapcsolva vitték a nyugati főereszke alá. Innen a 600 méter hosszú, meredek dőlésű főereszkén, majd a szintén meredek, 280 méteres lejtősakna folytatásán s végül a 350 méteres lejtősaknán jutott a külszínre. Szabad Nógrád. 1955. augusztus 10. 44