Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXX. (2006)

Történelem - Szvircsek Ferenc: A fejlesztés és megtorpanás évei. „Minden bányásznak hazafias kötelessége teljesíteni a terveket”

daraszenet a Mátravidéki Erőmű fogadta, és használta fel. 1953. júniusától, már 20%-al emelkedett a vájárok keresete s a külszíni munkások is megkapták a hűségjutalmat. A bányai keskenynyomtávú iparvasutakon, a munkások szállításának zsúfoltságát, 40 autóbusz beállításával próbálta a vállalat vezetése megoldani. Harminc községben létesítettek fűtött várótermet, mert korábban csak a fele mennyiségben rendelkezett ilyennel a vállalat. Három új legényszálló is épült, s a korábbi kilenc szálló felszerelését is kiegészítették. A tizenkét bányai üzemi étkezdéből négy volt az újonnan épült. A bányászokat fenyegető veszélyek azonban továbbra is tetten érhetők voltak. Pálhegy II. lejtős aknán vízbetörés veszélyét kellett ezekben a napokban elhárítani, amely a nemcsak munkát, hanem a bányamunkásokat is veszélyeztette. Itt egy újabban kihajtott vágat felett, régi művelet húzódott, s a felgyülemlett víz, az omlasztás során betört a vágatba. A gépeket a munkások derékig érő vízből mentették ki, mivel három óra alatt, 37 métert emelkedett a vízszint, a 7°-os dőlésű vágatban. A bányát végül hat nap alatt tudták a betelepített három szivattyúval vízteleníteni. Az önköltséggel is gondok voltak a vállalatnál, mivel nem kapták meg a korábban igényelt bányafa mennyiséget. Problémák merültek fel a támfák méreteinél is, mivel a felhasználás során, kb. 50-60 cm-es favégek vesztek el. Ezért a gazdaságosság, az anyag és energiatakarékosság jegyében a bányafa megtakarítást ösztönző prémiumrendszert vezettek be. Ennek ellenére közismert, évszázadosnak számító tradíció volt a bányászoknál, hogy a munka végén két jókora tuskót is kicipeltek magukkal a bányából, amit a szükséges méreten túl már nem használtak fel. Dzsida Józsefnek, a korábbi évek salgótarjáni bányamérnök-igazgatójának az 1930-as években született, A. Wurmbach: „Az asszonytuskó" című versének fordítását érdemes ezért felidézni magyarázatként: „Ha ácsolatot szab ki a hever minden süvegfát pontosan lemér, de bármi pontos, jó a colstok: egy tuskóvég mindig maradni fog. És kendőbe csavarva tuskóját azzal köszönti otthon asszonyát hiába minden tilalom és szó: gyujtósnak kell a fatuskó. Bár faragatlan tuskó a bányász, e tényen át a belsejébe látsz, a maga módján ő is gyengéd jó: ezt igazolja az asszonytuskó". Várszegi György, az egykori sztahanovista bányamester visszaemlékezése szerint, aki 1921-től dolgozott Szorospatakon, a bányászok úgy tartották, hogy „ez a juttatásnak az a módja, amit természetben honorál az asszony". (Megbízható adatok szerint, Szorospatak bányászai talán ezért sem bővelkedtek a bányafa megtakarítási prémiumban). Az aknászok gondatlanul vették át a munkát s gyakran az el nem végzettet is, igazolták. Sok volt a fenntartási munka, ezért gyakran a „szenelők" közül vettek fel a fenntartáshoz embereket, sőt a tervezési hiba miatt a béralapot 350%-al túllépték. Ezért emelkedett a vállalatnál 15%-al az önköltség. Ezzel szemben Margit tárón, ún. „rabló" brigádo16