Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIX. (2005)

Szvircsek Ferenc: A nógrádi szénbányászat az első ötéves terv időszakában (1950–1954)

A nógrádi példák alapján az is lemérhető, hogy az államosítás után a MDP és a kormányzat hogyan vonta be nógrádi bányászok képviselőinek egy részét a politikai vezetők közé. Felelős helyre került Pothornik József, az egykori baglyasaljai bányász, akit a párt Központi Vezetőségének tagjai közé választották. Havrán István, kisterenyei bányász a bánya- és energiaügyi miniszter első helyettese, Domonkos Ferenc, kisterenyei bányász a néphadsereg őrnagya, pedig Hermann Ferenc a recski ércbánya vezetője, országgyűlési képviselő lett. A Nógrád megyei bányákat a volt vizslási bányász, Sándor Pál vezette munkásigazgatóként. Ebben a sorban említhetjük meg hogy, az 1919-es tatabányai csendőrsortűz áldozatainak emlékére, szeptember első vasárnapját „bányásznappá" nyilvánították, melynek során magas állami kitüntetéseket adományoztak, vélhetően a legjobban dolgozó bányászoknak. Bevezették a hűségjutalmat, s azt, hogy minden föld alatti dolgozó, ha igazolatlan mulasztása nincs, ingyenes ruha- és lábbeli ellátásban részesült. A föld alatti dolgozók, műszakiak: munkaruhát, inget, alsónadrágot, bőrcsizmát, bakancsot kaptak. A külszíni munkásokat védőöltözettel látták el. A salgótarjáni szénbánya vállalat évente 8,5 millió forintot fordított a bányászok ruhaellátására. Hamarosan a legjobban fizetett szakmák közé kerültek a bányászok az 1 200-2 000 forintos átlagkeresetükkel. A tervidőszak gazdasági finanszírozásának sajátos eszköze lett az „önkéntes" békekölcsön-jegyzés. A korszak dokumentumai közül érdemes, a salgótarjáni József lejtős akna bányászainak levelét bemutatni, amit a szénmedence bányászaihoz intéztek. Ebben Józseflejtős bányászai" arra kérték elvtársaikat, hogy jegyezzenek békekölcsönt az „5 éves tervért, a tartós békéért a jövőnkért!" Mint írták nincs közöttük egyetlen egy bányász sem, aki 800 Ft-tól kevesebbet jegyzett volna, sokan 1200 forintot, sőt pl. Kövesligeti József 2000 forintot jegyzett. Ezzel elérték, hogy a bánya átlaga 870 forint lett, pedig az állam csak 800 forintot kért. A lejtős akna munkásai azt szeretnék elérni, hogy a „salgótarjáni medence bányászai legyenek a kölcsönjegyzésben is az elsők". Sérelmezték azonban, hogy nem mindenki vett részt igaz hazafi módjára ebben a harcban, sőt azt hallották, hogy több bányában „siránkoznak a bányászok, rádiót vettem, házat építettem, bútort vettem. De senki sem mondja azt, a fiam katonatiszt, egyetemen tanul, hűségjutalmat kaptam, ingyen ruhát és bakancsot ezért tudtam házat építeni, rádiót venni, bútort vásárolni, hazafias kötelességem békekölcsönt jegyezni." A röpirat szerint jobban élnek a bányászok, mert ők az ország legmegbecsültebb munkásai, munkájukat „a Párt és szeretett Rákosi Mátyás elvtárs segíti". Tudják azt is, hogy az ország szeme a bányászokon van, s példamutatásukra nagy szükség van. Meg kell mutatniuk, hogy méltók a Párt bizalmára, és Rákosi elvtárs úgy emlékezzen meg róluk, mint legjobb harcostársaikról. Jelszóvá tették ezért, hogy átlagukat 900 forintra emeljék fel, induljanak harcba jó felvilágosító munkával a jobb eredményekért, a legelső megye büszke címéért. A nemes verseny se maradjon jutalom nélkül, ezért a következő felajánlást tették: „Annak a bányának aki bennünket lehagy a Békekölcsön jegyzésben, egy gyönyörű Pártzászlót ajándékozunk, amelyet ünnepélyesen adunk át" A technikai fejlődés során a mátranováki üzemben, a szovjet Donbassz-típusú fejtőgéppel fejtették a szenet, a mizserfai Pálhegy üzemben szovjet, réselő- és rakodó gépek könnyítették meg a bányamunkát. A régi, nehéz facsillék helyett már golyóscsapágyas kerekű, vaslemezből készített csilléket használtak. A tervek szerint a megyei szénbányászat fejlesztésére szánt 2,5 milliárd forintból a fejtési munkák háromnegyedét, a szállítási munkák kilenctizedét gépesítik. Ezután minden negyedik csille szenet fejtik kézi erővel, és csak minden tizedik csillét tolják kézi erővel. A túlzó elképzelések szerint, 42