Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIX. (2005)

Szvircsek Ferenc: A nógrádi szénbányászat az első ötéves terv időszakában (1950–1954)

zelése azonban nehezen valósult meg, mivel voltak reálisan gondolkodó vezetők is. Ugyanis Horváth igazgató, amikor a munkaügyi osztály érdeklődött, hogy miért nem veszi fel Molnárnét bányásznak, a következőt mondta: „menjen a papír- vagy a szövőgyárba dolgozni, nekem meg küldjetek bányászokat". A tröszti vezetés demagóg véleménye szerint „Horváth elvtársnak változtatni kell magatartásán", mert a bányavállalat a nép tulajdonának a része, és nincs joga korlátozni senkit a munkavállalásában. A toborzások keretében a kenyérkereseti lehetőségek mellett az agrárpolitika torzulása, az erőszakos tsz-szervezések elől nemcsak a férfiak, hanem a nők is jöttek munkát vállalni a mezőgazdaságból a nógrádi bányákhoz. 1954. augusztus 31-i számában a helyi bányászlap, Horváth Júliával, a „fegyelmezett bányásszal" készített riportot, aki az Újlaki bányaüzemben dolgozott. A férfiak a fiatal, 25 év körüli nőt így jellemezték: „Ez bizony megfogja a munkát, ha arról van szó. Még sok fiatalembert is felülmúl". Horváth Júlia 1952-ben került Szabolcs megyéből a szénmedencébe azzal a céllal, hogy meglátogassa az itt dolgozó két bátyját. A látottak és a lehetőségek valószínűleg úgy megfogták a fiatal lányt, hogy elhatározta, ő is bányász lesz. Ezért a kisterenyei bányaüzemnél kopogtatott be az iroda ajtaján, s ahol fel is vették az Újlaki lejtős aknához. Egy évre szerződött le s megkövetelte, hogy „szénmunkahelyre adják őt dolgozni". A bányamunkát Zentai Pál csapatában kezdte el, ahol megbecsülték a nőben ritka, szívós munkást. Ezt követően Juhász Károly csapatához került, ám itt megsérült, s megtiltották a szénmunkahelyen történő munkavégzését. Ezután a került a szállítókhoz, mert azt tartotta, hogy „azt a kenyeret édesebben fogyasztom, amelyet nehezebben keresek". Egy hónapban gyakran 38 műszakot is ledolgozott, sőt vasárnap is bement dolgozni, hogy a vizet kiszivattyúzza a medencékből. Elhozta Újlakra a húgát is, majd azt tervezte, hogy édesanyját és édesapját is magához veszi, hogy az egész családja itt legyen. A tervéhez csak lakásra volt szüksége, amit az üzem vezetése meg is ígért. A bányákba került nőket kezdetben csilléseknek osztották be, de sokan kerültek közülük vájáriskolába tanulónak. A nők többsége később eredményesen elvégezte a gépkezelői tanfolyamot, s a földalatti szállítás gócpontjain kaptak beosztást. Ők lettek rövid idő alatt a szállítócsillések, vitlakezelők, akik nagy figyelemmel kezelték a gépeket. Nógrádból több női munkavállaló a Dunántúlon is feltűnt, így pl. Kisterenyéről Jónás Kató, Várpalotán lett gépkezelő. A nők föld alatti foglalkoztatását 1954-ben szüntették meg.

5 5 NML. XXXI. 8. 23. d. dr. Gráf Károly i.m. 56, 74 Csabai József. NTM. Adattára. 1230-71. 14-15 Sült Tibor: A nógrádi szénbányák eredményei a megyei és vállalati ipari tevékenység fejlesztésében. In: Bányászati munka és üzemszervezési tanulmányok. 18. Bp. 1973. 21 Szénbányászat az első ötéves tervjelentése. 1950-54. 95 Magyarország a XX. században. Szerkesztette: Balogh Sándor. Bp. 1985. 356-357 Jakab Sándor. 1974. i. m. 167 Várszegi György: Szorospataki lámpafények. Bátonyterenye. 2001. 80-81 Nógrádi Bányász. 1952. október 29. Nógrádi Bányász. 1954. augusztus 31. Petrovics László: A föld alatti munkakörben foglalkoztatott nődolgozók helyzete a várpalotai szénbányászatban az 1950-es években. BKL. 1954. 6. sz. 564-567 A nógrádi bányászok élete a Horthy-rendszerben és a népi demokráciában. Salgótarján. 1951. 28 Schadt Mária: Az MDP nőpolitikája az 1949-5 3-as években. In: Európa külső és belső határai a XIX. és XX. században. Szerk: Ormos Mária, Harsányi Iván. Pécs. 1999. 191-199 41