Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIX. (2005)

Kapros Márta: Főkötők és fökőtőhasználat a Karancs vidékén

került sokba, javarészt maradék anyagok felhasználásával megcsinálták maguk, vagy egy-egy ügyesebb kezű asszony a rokonságból. Közepes gazdasági állású asszony ruhatárába egyidejűleg 5-6 kisfőkötő tartozott. Erre a főkötőfajtára az Ipoly völgyéből nem emlékeztek. Régi viseletként tartották számon Karancsságon, Ságújfaluban, Kishartyánban, Sóshartyánban.

54 A közvetlenül szomszédos falvakból is vannak rá elszórt adatok. Etesen úgy emlegették, hogy Sóshartyánból hozott menyecske révén terjedt el az 1930-as években a fiatalasszonyok körében, de nem lett általános, a többség hátra kötött kendőt viselt helyette. Múzeumi gyűjteményekben az érintett községekből nem maradt fenn csak 1940 után készült példány, így nyitva marad a kérdés: eredetileg szűkebb sugarú, később terjedő helyi divattal állunk szemben, vagy ellenkezőleg: a korábban elterjedtebb gyakorlat szorult vissza lokális értelemben a kikötött kendő javára. Neve általában kisfékető, előfordulnak még: kistrotya, trotya, Etesen fityula. Ez számított a legkisebb rangú főkötőnek. Újmenyecske otthon és hétköznap a faluban viselte. Ha már túl volt a gyermekszülésen, vasárnap délután is inkább ez volt illendő, litániára úgyszintén, ilyenkor azonban kendőt kötött fölé. A kor előrehaladtával, így kendővel fedve, ez lett az ünneplő templomi viselet. A hitványabb, viseltesebb példányokat elhordták otthonra. Az asszony korához igazodott a kisfőkötő színe és díszítettsége is. Művirág, fiitteres paszománydísz az újasszonyokéra került, az idősebbek sötét színű főkötőire csak lapos, békanyelves cifrát varrtak gyöngyözés nélkül. 40-50 éves korig hordhatták. Utána már a felső kendő alatt csak egy kisméretű kendővel kötötték le a hajukat, vagy azzal sem. Többen úgy emlegetik, hogy fiúk vagy lányuk lakodalmára csináltattak még egy utolsó darabot. Az érintett falvak viseltében a fokotok közül ez a fajta maradt fenn legtovább, a teljes kivetkőzésig hordták az idősebbek. Alsófőkötő Erről a főkötőről nagyon keveset tudunk. Nyáry Albert 1909-ben még jelen időben szól a pilinyi menyecskék hétköznapi „suta vörös főkötőcskéjéről", amely a kontyukat fedte, s fölé még otthon is kendőt kötnek.

55 Múzeumi gyűjteménybe e vidékről ilyen tárgy 1928-ban ilyen fő kötőt viselő menyecskét fényképezett Györffy István Sóshartyánban, két világháború közötti meglétéről karancssági és kishartyáni felvételek tanúskodnak (Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteménye, ltsz.: 174911, 157678, 85311), bár az utóbbiak kisebb méretűek, kimondottan csak a kontyot fedték. Lapujtői elterjedtségéhez korai bizonyító adat lenne Pápai 1900-es felvétele (Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteménye, ltsz.: 1960) melyen a főkötő formája megegyezik az ismert kisfőkötőkével, díszítése azonban gazdagabb - amire magyarázatként kínálkozna, hogy viselője egy 22 éves fiatalasszony. De bővebbet a képről nem tudunk, mint ahogy az is bizonytalan, mikor jelent meg itt a tarkóra erősített jellegzetes szalagcsokor az ünnepi fokotokon. NYÁRY 1909: 130. Ugyanakkor az sem zárható ki, hogy az előbb tárgyalt kisfőkötőről van itt szó. Pápai 1890-ben, mint régebbi gyakorlatot említi a főleg idősebb asszonyok viselte "egyszerű főkötőt", ami „különböző színű kelmékből" készült, de további részletekre azonban ő sem tér ki (PÁPAI 1981: 237). Reguly méréseinek egyik alanya, a 27 éves lapujtői Tórák Erzsi öltözetének leírását fekete „fejkötővel" kezdi, majd a díszítés részleteinek leírását követően hozzáteszi: „továbbá vörös fejkötő" (REGULY 1994: 99). Itt gondolhatunk alsófőkötőre. 27