Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIX. (2005)

Kapros Márta: Főkötők és fökőtőhasználat a Karancs vidékén

les taraj fut. Ez szorosan egymás mellé felvarrt, ráncba szedett, keskeny selyemszalagok soraiból áll, amelyeknek szabadon maradó végei tömött, látszatra egységes felületet ad­nak. A felhasznált szalag színe azonos, esetleg árnyalatában tér csak el a főkötő színé­től; az 1930-as években a főkötő kelméjéből való, kettéhajtott csíkokat használtak így a szalag helyett. Régi divatként tartják számon, hogy a tarajba galárizsos cifra, azaz fon­csorozott üveggyöngyökkel gazdagított sor is került, s szívesen alkalmazták másutt is a felületre szemenként felvarrt gyöngyöket. Az első világháborúig készült példányokon meghatározó volt a fémcsipke (rézcsipke) 2 *, majd a beszerzés nehézségei miatt - a kísé­rőként egyébként addig is kedvelt - flitterekkel (pillangó), apró gyöngyökkel gazdagí­tott, fémszálas gyári paszománycsíkok vették át a szerepét. Megjegyzendő, hogy e dí­szek közül mindig csak ezüstszínűt, illetve a gyászos változatokon feketét alkalmaztak. A sordíszek a viseletdarab szerkezetét hangsúlyozták: az előlapon fültől fülig futnak, a hátlapon annak körvonalát követik, a szalagcsokor lecsüngő végei közepén hosszában vezetve, illetve szélein keretezve, alján hangsúlyosan lezárva azt. A szalagcsokor fölé nagyméretű - de színösszetételében a környékbeli viseletcsoportok főkötőihez viszo­nyítva visszafogott - művirág bokréta került. A rakott főkötő elkészítése feltétlenül többlettudást igényelt. Nem is volt minden fa­luban főkötővarró, időről időre változott, mikor, honnan, hova jártak csináltatni. Felte­hetőleg ez áll a fennmaradt fokotok díszítésének a részleteket illetően gazdag változa­tossága mögött. Az első világháború előtti időből Ludányt, Szécsényhalászit (Ludány­halászi), Endrefalvát említik a gyűjtések, a két világháború között Sóshartyánból és Pilinyből tudunk főkötő varr óról. Leghíresebb kétségtelenül az utóbbi volt. Már Nyár y Albert írja 1909-ben, hogy „...a Bohókék [pontosan Bollók] fiatal menyecskéje, Julka annyira eltanulta készítésük [a főkötőknek] módját, hogy a közelebbi faluk menyasszo­nyait már ő látja el". 25 Flórián Mária a két világháború közötti időszakra jóval szélesebb megrendelői körzetével számolt. 26 A későbbi gyűjtések révén még tovább bővült a kör. S fény derült arra is, hogy a pilinyi Jutka utóbb quasi márkanév lett: a mesterséget örök­lő lánya Marika által készített fokotokról is csak úgy mondták, „Jutkánál varrattuk Pilinybe" - akkor is, amikor Bollók Jutka már nem volt az élők sorában. A főkötőhöz szükséges hozzávalókat legtöbbször Szécsényben vásárolták meg, az Ungár vagy Roth nevű kereskedőknél. A két világháború között ide jártak azokból a fal­vakból is, amelyek korábban Losonc vonzáskörzetéhez tartoztak. Ha úgy adódott, a ba­lassagyarmati Kalmár-féle parasztboltban 27 szintén megkaptak mindent. A kereskedők tudták, miből, mennyi kell a kérdéses faluban hordott főkötőhöz, a vásárlók elképzelé­sük és a rászánt pénztől függően válogattak a készletből. A beszerzést az asszonyok in­tézték. A hozzávalókkal keresték fel Jutkát, amikor már ki volt tűzve a lakodalom idő­pontja. Ilyenkor ment velük a menyasszony is, hogy mértéket vegyenek róla. Egyszer el A korábbi díszítésre vonatkozó emlékek teljesen egyeznek azzal, amit Pápai a magyar fékötőxö\ leírt (PÁPAI 1891: 237). Az is bizonyos, hogy a pántlikákból, tüllből alakított taraj már Reguly kutatásai idején is jellemző volt az általa bejárt nógrádi községek főkötőire, csakúgy, mint a fém­szálas csipke (REGULY 1994: 91, 94, 99, 103, 162, 164-165). NYÁRY 1909: 120. FLÓRIÁN 1970: 93. Az üzlet falusi vásárlókra szakosodott részlegéről részletesen ld. KAPROS 1987: 204-207. 16

Next

/
Thumbnails
Contents