Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIX. (2005)

Kapros Márta: Főkötők és fökőtőhasználat a Karancs vidékén

kellett még mennie megpróbálni a készülő főkötőt. Akinek szerényebb lehetőségei voltak, nem varratott újat, „megvették kéztől", vagy örökölt darabot újíttattak fel a főkötővarróval. Volt ilyenre példa anyaghiány miatt is, közvetlenül az első világháború után. A rakott főkötőt - az északi négy falu kivételével - mindenütt hordták vidékünkön, legalábbis a kivetkőzés előtti utolsó időszakban;

29 a határ másik oldalán Ipolykérről és Bussáról van rá adat.

30 Elnevezései változatosak: a rakott, kerek, tarajos jelző általánosnak tekinthető, a régebbi díszítésre utaló rezes, galárizsos úgyszintén. Bussán egyik, gazdagabb díszítésű változatát ládányi féketőkétít különböztették meg, emlékezet szerint a ludányi főkötővarró készítette így.

31 További terminológiák az irodalomból: magyar fékötő, gyöngyös főkötő, ludányi csárdás főkötő, nagy főkötő.

32 A ruhatáron belül a rakott főkötők száma a menyecske családjának vagyoni helyzetére utalt. Úgy emlegették, annak volt sok főkötője, akinek gazdag rokonsága volt. Ugyanis e vidék szokásgyakorlata szerint nemcsak a keresztanyja, hanem más közeli rokon is ajándékozott főkötőt lakodalomkor a menyasszonynak. A mindenkori eredményt igyekeztek a közösség tudomására hozni: a cifra főkötők ott sorakoztak a lakodalmi felvetett ágy tetején. Ha az ajándékozók között volt a vőlegény anyja, ő általában sötétebbet, lilát vagy feketét rendelt. Erre a későbbiekben is sor kerülhetett: „ha az anyósnak vót rá tehetsége", vagy „ha szerette a menyit". Volt olyan is, aki magának varratott asszony korában újabb főkötőt, „hogy lássák, neki mennyire van [rá módja]". Amikor már kitolódott a rakott főkötők viseletének életkori határa, ha valamelyik darab megcsúnyólt, készíttettek másikat helyette, többnyire inkább sötétebb színűt. Etesen emlegettek olyan menyecskét, aki az 1940-es években hét különböző színű rakott főkötő közül is válogathatott; Bussán ennyi nem is számított ritkaságnak.

33 Gyűjtési tapasztalataim szerint azonban átlagos a 2-3 darabos készlet volt. A főkötők rangsorában ez számított az elsőnek. Általános vélemény, hogy a szegényebb asszonyok ruhatárában is volt legalább egy belőle, amit az egyházi év nagy ünnepein és minden hónap első vasárnapján viseltek a nagymisén. Ennek, vagy a készletTöbb gyűjtés is tartalmaz konkrét adatot az árakról, de pontos viszonyítás hiányában csak annyit mondhatunk, hogy költséges darabja volt a ruhakészletnek, nem véletlen, hogy ez volt mindenkor a legrangosabb lakodalmi ajándék. A Néprajzi Múzeum néhány régi, közvetítő révén bekerült, s így szűkösen adatolt darabja megerősíteni látszik a későbbi egységesülés jelenségét. Egy kishartyáni példány (leltári szám: 4318; Pintér Sándor nővérének ajándéka) szerint a 19. század vége felé másfajta főkötőt (is?) viseltek errefelé. Leszámítva a merevítés gyakorlatának, a díszítmények anyagainak általános időbeli változásait, ez a főkötő karakteres eltérést elsősorban fémszálas beszövésű brokátból készült, jóval szélesebb hátlapjával mutat, továbbá a fejtetőn nagyobb méretű jacquard szalagcsokor díszíti. (Sajnos a tárgyat régebben restaurálták, s ennek dokumentációja hiányában a tarkóra rögzített, ugyancsak sajátosnak mondható, de anyagában későbbi szalagcsokor forma bizonyítékként nem egyértelmű.) A gyűjteménybe 1927-ben Kungazda János kereskedő közvetítésével bekerült szalmatercsi (ltsz.: 127284, 127285) és sóshartyáni (ltsz.: 127280) főkötők az előbbihez hasonló formájából a rakott főkötő irányába történő átmenetet látszanak igazolni. BABCSAN 1987; JÓKAI - MÉRY 1998: 295-296, 299. BABCSAN 1987. PÁPAI 1891: 237; NYÁRY 1909: 130; FARKAS 1911: 147; JÓKAI - MÉRY 1998: 296. JÓKAY - MÉRY 1998: 296. 17