Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXVII-XXVIII. (2003-2004)

Tanulmányok - Közlemények - †Hídváry Pisti: Praznovszky Mihály

kor is érték volt. S ez kitart bennünk mindörökre, összeköt, megtart a barátságban, szép és fájdalmas emlékben egyaránt. Ha egy is eltávozik közülünk, a harang mindanynyiunkért szól. Eggyel kevesebben vagyunk, elment közülünk ismét egy muzeológus. Nagy csapat voltunk mi valamikor, olyan pályakezdők, akiknek fogalmuk sem volt a szakmáról, de bennünk volt az összetartozás igénye, a menteni tudás reménye, a megőrzés bizodalma és a lehetőség értő felhasználása. Kezdetben a bányakórház hajdani épületében szorultunk össze, hogy a fiatalságunk hevületével és kihasználható naivitásával higgyünk abban, amit teszünk, s lehetőleg tegyünk sokat, mert úgy tudjuk, érdemes. S közben elfogytunk: kit a karrier lehetősége, kit a szűklátókörűség leépítő rendszere, s kit a sors végzete vitt el közülünk. Persze, mondhatnám, mindegy hogy hol vagyunk, hiszen öszszetartozunk mi sikereinkkel és kudarcainkkal, de nem lenne igazam, hiszen akit az örökkévalóságnak visszaadtunk, már csak emlékeinkben lehet velünk. Eggyel kevesebben vagyunk, mert elment közülünk egy salgótarjáni, még a régi városból való. Abból a tízezernyi lakosú városból való volt. Aki látta elmúlni a régit és megszületni az újat. És hiányzott neki a régi és nem mindig tetszett neki az új. Nagy salgótarjáni titkok tudója volt, események, nevek, személyek, helyszínek, hangulatok, lényeges és lényegtelen titkok tudója. Egy tarjáni vitte el magával az eltűnt város emlék-darabját. Ez lett volna hát Hídváry Pisti? Egy barát, egy madáchos diák, egy régi tarjáni? Soha nem tudjuk meg ki volt ő, mert mint minden ember, titok ő maga is léte pár évtizedében. Öntörvényű életet élt, Madáchot ismerve vallhatta: „Az egyén szabad, érvényre hozni mind, mi benne van." Ezt megmagyarázni nem lehetett. Közel kerülni magához nem engedett. Talán csak azok tudják, akiket szeretett, és akik őt szerették. S nekik fáj legjobban most ez a pár perc, a búcsúzás, a visszavonhatatlan isten-ítélet. Hozzájuk évezredek távlatából a római bölcs szól: „mielőtt ránk nem szakad, úgy képzeljük: minket nem érhet semmi rossz, hanem mintha sérthetetlenek volnánk, s más utakon járnánk, mint a többiek, háboríthatatlanul, nem okulnánk mások baján, hogy mindez éppúgy érhet ám minket is... Arra születtél, hogy veszteségek érjenek szüntelen, s végül magad is megsemmisülj, arra, hogy remélj és remegj, hogy felzaklasd magad s másokat, rettegd s kívánd a halált, s ami a legborzalmasabb: ne tudd soha, hányadán vagy... A halál minden fájdalom megenyhülése és vége is - nem ér utol már semmi szenvedés rajta túl - A halál visszahelyez bennünket abba a nyugalmi állapotba, amelyben születésünk előtt szenderegtünk... a halál közös végzetünk, valóban: semmi a maga helyén helyt nem áll, mindent porba dönt és magával ragad a múló idő." Ezek voltak Seneca szavai. Mióta Hídváry Pisti Hádesz birodalmába érkezett, mindannyian keressük magunkban a vele összekötő és megtartó emlékeinket. S ezek az emlékek nem tragikusak, nem fájdalmasak: vidám történetek, nagy ugratások, hangulatos kirándulások, érdekes előadások színezik azokat. Végül is az élet szép, nektek magyarázzam? Az élet öröm és jókedv: rácsodálkozás a Salgó várárról kinyíló panorámára, séta a fogaskerekű vasút nyomában, fürdés a bányai strandon, szalonnasütés a Kercseg tisztáson, vastaps a Petőfisek előadásán, egy diákkori matiné a novemberhétben, egy farsangi est a múzeumbarát-körösökkel. Ezeket Pisti most elvitte magával. Ne tagadjuk: távozásával kiszakította ezeket belőlünk, az emlék teljessége örökre megsérült. Amíg élünk, emlékezünk, de ahol egykor ő állott, most árnyék van, ahol ő szólalt meg, most csend van. Többet már nem leszünk olyanok, amilyenek voltunk, amíg Hídváry Pisti köztünk volt. Mindenki, akit elvesz338