Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXVII-XXVIII. (2003-2004)

Tanulmányok - Közlemények - †Hídváry Pisti: Praznovszky Mihály

tünk, akiket szerettünk, akikkel egy volt a sorsunk, akikkel együtt telt az életünk velük fogynak a mi napjaink is. Márai Sándorral együtt hiszem, hogy „a halál misztérium és valóság egyszerre. A misztérium előtt szótlanul kell állani, vagy inkább térdepelni. A valóságot el kell fogad­ni. „Tudom, most magamba kellene szállnom s keresnem azt, hogy miért engedtem el a kezét, miért néztem vergődését, de ez nem igaz, ez hamis. Pista nem volt önfeladós tí­pus, utolsó találkozásunkon is látszott rajta, hogy elfogadja úgy az életet amilyenné azt ő maga alakította. Sőt élvezi is a nehézségeket, mert azok legyőzhetők. Nem kért a szá­nalomból és nem a megbocsátásból. Nem kért az atyáskodásból és nem a megítéltetés­ből. Ezért is vagyunk mindannyian döbbentek, mert nem készültünk fel rá, hogy aka­raterejénél van nagyobb akarat, terveinél van nagyobb tervező, s hogy sorsát bármeny­nyire is szerette volna, nem ő maga irányította. Rosszul mondom: nem megdöbbentek vagyunk, hanem megijedtek, mert a halál pillanatában is magunkra gondolunk, a mi sorsunkra, a mi végzetünkre. De vigasztalom magam a költővel: „Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha küzd, hát abba, ha pe­dig kibékül, ebbe fog belehalni." Mi, Hídváry Pisti kortársai nem mondom, hogy könnyű világba születtünk. Nem mondom, hogy bűntelenül éltük végig ez idáig. Azt sem mondom, hogy kesztyűs kéz­zel bánt volna velünk a sors. De azt bizony mondom, hogy Hídváry István nélkül nem lettünk volna azok, akikké váltunk. Ezt, amíg élt, sem ő, sem mi nem tudtuk. Meg kel­lett halnia, hogy általunk élő maradhasson. A költőnek mindig igaza van: az ember tényleg egyedüli példány. Isten veled, Pisti! 339

Next

/
Thumbnails
Contents