Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXV. (2001)

Néprajz - Lengyel Ágnes: A parasztság és az írásbeli kultúra

csupán saját nevüket tudták leírni, vagy csak a konkrét szükséghelyzetekben alkalmazták írni tudásukat. Az 1890-es népszámlálás adatait idézve azt láthatjuk, hogy a „csak olvasni tud" rovatba Magyarország összlakosságát tekintve a férfiak 1,90%-a, a nők 6,61%-a került. Nógrád megyében ez az arány ennél jóval magasabb, különösen a nők körében. Közülük 19,58% tartozott ide, de a férfiak körében is 6,05% az aránya azoknak, akik írni nem, csak olvasni tudtak. A nők körében kimutatható jelentős különbözet azzal is magyarázható, hogy az iskolában szerzett ismereteiket később kevésbé volt alkalmuk hasznosítani. A félanalfabetizmusnak ilyen jellemző, írni nem, de olvasni tudogató fokán állhatott az Egri Nyomda Részvénytársasághoz 1907-ben küldött ponyvanyomtatványokat megrendelő jászkerekegyházi Mészáros István, aki az előrenyomtatott megrendelőlevélen X-szel bejelölte az általa igényelt nyomtatványokat, de azt aláírás helyett csak a kereszt jelével látta el.

(18) Az írni-olvasni tudás hasonló fokát illusztrálhatjuk a közelmúltból, előimádkozók példáival. A Magyargécben élő 1910-es születésű Pásztor Pálné számos régi ponyvanyomtatvány megőrzője és használója, pusztai neveltetése és családi körülményei miatt iskolába alig járhatott, ezért írni nem tanult meg, olvasni is csak. „magától". Hasonló példa a néhány éve elhunyt Gyöngyös környéki híres búcsúvezető, közismert nevén „Abasári Janika", aki szintén csak olvasni tudott. Az írás-olvasás népi kultúrában való megjelenésének formái között az olvasási gyakorlatnak a vallási vonatkozásokkal való összefüggése külön kérdésként merül fel. A XVIII. századtól ismerünk adatokat arra, hogy a parasztok számára az olvasás egyet jelentett az imádkozással és e két szót gyakran szinonimaként használták még a XIX. század második felében is, mivel olvasnivalóra ismereteik, gyakorlatuk alapján csak mint vallásos szövegre tudtak gondolni. Pap Gyula 1865-ben leírja, hogy a hoszszú nap unalmának elűzéséért könyveihez folyamodott: „Este egy éltes palóc igy szólt hozzám: bijony az ur má csakugyan a membe (menybe) mehet ha mindennap ennyit imádkozik. * ' Táncsics Mihály is hasonlót írt a Veszprém megyei Ácsteszérről: „Ami olvasnivalót faluhelyen kapni lehetett, azt én téli hosszú estéken mind elolvastam, ezt az emberek nem olvasásnak, hanem imádkozásnak mondták. ** ' Az imakönyvnek a paraszti kultúrában betöltött jelentőségére utalnak azok a hagyatékokat számbavevő források, melyekből az írástudatlanok imakönyv tulajdonlását láthatjuk.

(21) Az írni-olvasni tudást és nem tudást a népi kultúrában olyan szokások során is számontartották, ahol az imakönyv szintén jelentőséget kapott. Istvánffy Gyula írta le, hogy például temetéskor a halott kezébe, „ha írást tudott imádságos könyvet tesznek, ellenkező esetben pedig két kezét, két oldalt hosszában helyezik el a koporsóban s ilyenkor a kalapot és az imádságos könyvet a bal hóna alá teszik. * ' Az imakönyvekre vonatkozó paraszti használat másik, sajátos voltát mutatják azok az esetek, amikor írástudatlanok is vitték templomba az ima- énekeskönyvet. A Nógrád megyei Szandán, a XX. század elején, a családtagok olvastak fel az imakönyvből vagy szentírásból az olvasni nem tudó számára, ha az nem jutott el vasárnap a templomba.

(23) Az imakönyvek, ájtatos szövegek nemcsak olvasnivalóként, hanem szakrális tárgyként is számontartottak voltak és kapcsolódtak néphitbeli jelenségekhez. A betű mágikus erejébe vetett hit a nép között a XVIII. században vált általánosabbá, akkor amikor az írás jelenléte már viszonylag gyakori, de a parasztok nagy többsége még írástudatlan. A leírt szöveg, ahogyan a kimondott szó is, varázserővel bírt, olykor még jelentésétől függetlenül is hatott. Ezen alapul a szöveges amulettek és az értelmetlen betühalmazok, idegen nyelvekből származó szótörmelékek használata.

(24) Az írás és a nyomtatványok mágikus alkalmazása voltjelen az ördögűzés és a boszorkányság egyes eseteiben. Ördögűzésre lehetett használni például varázserejű cédulákat, melyek a ráírott igék és a ráütött pecsét hatalmánál fogva űzték ki az ördögöt a megszállott személyből vagy dologból, illetve ha az ember magán viselte, mentes maradt mindenféle ördöngös ártalomtól. Megrontott állat esetében, például szarvasmarhánál, az írást a szarvába fúrt lyukba kellett bedugni. Kert, szántó, szőlő vagy a ház és egyéb gazdasági épületek megoltalmazásakor pedig a négy sarokba elásva nyújtott védelmet az írott papíros, melyet zivatar közeledtekor parázsra is vetettek. A poszorkányperek anyagában találkozni az „ördög könyvé"-vu, melybe a boszorkányok beleírták a nevüket. A bűbájos cselekedetek során az írásoknak általában pozitív ereje volt, 195