Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIV. (2000)

Tanulmányok - Történelem - Vágvölgyiné Bene Orsolya: A békepárt megítélése a dualizmus korában

XXIV. KÖTET A NÓGRÁD MEGYEI MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE 2000 TÖRTÉNELEM GESCHICHTE A békepárt megítélése a dualizmus korában Vágvölgyiné Bene Orsolya Most ünnepeltük a szabadságharc 150. évfordulóját, megemlékeztünk hőseiről, csatáiról, elemzések születtek a külpolitikai viszonyokról és a belpolitikai csatározásokról, de a békepártról vajmi kevés szó esett. A békepárt nem volt a mai értelemben vett igazi párt. Inkább egy képviselői csoportosulásnak nevezhetnénk, amely elsősorban az országgyűlés debreceni ülésszakában fejtette ki tevékenységét. Törekvéseiket, céljaikat illetően nagyon megosztott a későbbi korok történetírása. Mivel nem volt pontosan lefektetett, fennhangon hirdetett és következetesen végigvitt pártpolitikájuk, a történészek az egykor békepártiakként számon tartott képviselők - igy Kemény Zsigmond, Hunfalvy Pál, Kovács Lajos, Kazinczy Gábor - visszaemlékezéseire, önigazolásaira támaszkodhattak. Ezek pedig nem a legobjektívebb és leghitelesebb források. A békepártiak egymástól függetlenül írt visszaemlékezéseikkel, akarva-akaratlanul titkos legendák ködébe vonták az egykori békepártot. Ugyanazok az események más és más köntösben jelennek meg az egyes íróknál. Persze vannak konstans alapelemek, melyeket valamennyien megerősítenek, de számos új elemmel is találkozhatunk, melyeket csupán néhány békepárti említ, sőt egyes események, személyek ki is maradnak a visszaemlékezésekből. Azért-e, mert nem emlékszik rá az író, vagy mert nem tartja fontosnak, esetleg nem igaz, vagy jobb azt elhallgatni? De akkor ki írja le a valóságot? Egy nagyobb tanulmányomban ezekre a kérdésekre keresem a választ. Ezen évkönyv keretei közt a dualizmuskori történetírás békepártról alkotott véleményét mutatom be. A békepártiak visszaemlékezései szerint a békepárt soha nem akarta Magyarország önállóságának elvesztését, a feltétel nélküli békekötést. Ők az 1848-as áprilisi törvények alapján, az alkotmányt védve kívánták a harcok megszüntetését. Ezen az alapon Kossuth-tal egyező politikát folytattak, de míg Kossuth 1848-at minimumnak, addig a békepártiak ugyanazt maximumnak tekintették. A kiegyezéssel ugyan békét kötött az uralkodó és a nemzet, de az 1848-49-es eseményekről, egyes, még élő személyek szerepéről az 1880-as években is tüzes vita folyt. Az 1883-as év különösen termékeny volt. Ekkor látott napvilágot Beksics Gusztáv Kemény Zsigmondról írott munkája és Irányi Dániel erre készült válasza. Beksics Gusztáv könyve elején átfogó képet fest Kemény Zsigmondról, gyerek-és ifjúkoráról, politikai nézeteiről. Beksics szerint Keménynél a politikai harc „soha sem fajult pártgyűlöletté. Ép ezért összekötő kapocs volt az ellentétek között, melyeket nem egyszer kibékített. Még a szélsők sem haragudtak rá... Sokan, mert társalgott, étkezett velük, politikailag is magukhoz számították. Pedig Kemény, bár igazi pártember nem volt, pártját, valamint barátait sohasem csalta meg".

(1

^ Párjához a legnehezebb időkben is hű maradt, és mindig felemelt fejjel, egyenes derékkal vállalta nézeteit. Bár Kemény pártjának oszlopos tagja volt „a nemzet elismert vezére nem volt soha. Túlnyomó része volt mindig a politikai programok készítésében, de politikai programot nem készített egyedül soha. Actiókat előkészíteni, végrehajtani, a tervek megvalósítására hatni jól tudott. De actiót saját szakállára csak ritkán kezdett. Csak pártok és nem egyes emberek felléptétől remélt sikert. Azért volt mindig hű pártember... Nemcsak az ellenpártnak, de saját pártjának programját is fel tudta bontani. Ismerte saját pártállásának gyengeségeit, pártjabeliek hibáit, a pártpolitika árnyoldalát".

(2) Beksics szerint Kemény már 1848 37