Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIV. (2000)
Tanulmányok - Történelem - Vágvölgyiné Bene Orsolya: A békepárt megítélése a dualizmus korában
nyarán a békepárt tagja volt, ám annak „nem lett nyilvános vezérévé, de nála senki többet nem tett a magyar Gironde szervezésére a Kossuth-Madarász-féle Montagneval szemben". t3) Kemény jól tudta, hogy pártok nélkül nincs parlamentarizmus, ezért aki politizálni akar, annak valamely párthoz csatlakoznia kell, mert a pártonkívülit soha sehol nem hallgatják meg, szavának nincs súlya. „Ezért tartott ő mindig pártjával, s annak vezérével, bár gyakran sem azzal, sem ezzel nem értett egyet. De saját egyéni véleményét legtöbb esetben feláldozta a pártfegyelem oltárán". (4) 1848 nyarán az olasz segély ügyében az országgyűlés Kossuth oldalán foglalt ugyan állást, de „a béke barátai még megkísértették, hogy fordítanak a sors kerekén. Szervezni akarták az alkotmányos miniszteri pártot. Széchenyi az Ulmann-házban fényes helységet tartott készen számukra, Deák azonban nem vállalta annak vezetését. Az országgyűlés nyilvános ülésében kijelentette, hogy neki csinált párt nem kell; ő nem akar pártot organizálni. A kormány és az alkotmányos miniszteri párt közt tehát nem jöhetett létre érintkezés. A minisztérium tagjai pedig magukban teljesen képtelenek voltak Kossuth ellensúlyozására". (5 ^ Ezek szerint az Ulmann-ház összejöveteleiből Deák ellenállása miatt nem fejlődhetett ki hatékony párt és ha Deák e párt mellé állt volna, akkor egy hónapnyi működés után nem szűnt volna meg létezni. Keményt Beksics becsületes „a törvényességhez rendületlenül ragaszkodó, a szélsőség ellen harczoló, a haza sorsa felett aggódó" (6) embernek tartja, aki „tudta, hogy a békítők feladata hálátlan és veszélyes", (7 ^ mégis vállalta ezt a szerepet. „Hazafiúi kötelességének tartotta a küzdelmet... Ezért ment Debreczenbe is". (8) Beksics volt az első, aki Kemény Zsigmond 30 évvel korábban megírt emlékiratából részleteket közöl. A részletek válogatásakor „Kemény és pártjának, a békepártnak, Kossuth ellenében kifejtett harczára és Kemény állásának megjelölésére" (9) szorítkozott. Beksics az emlékiratot a békepárt vádiratának nevezi, mert sorai „a békepárt igazolását és a bekövetkezett katastrofáért való felelősség terhének Kossuthra hárítását czélozzák; de a meggyőződés s igazságérzet paralizálja azokban a tendentiát". (l0) Védirat ugyan, de nem az ellenpárt és Kossuth ellen intézett vádirat, mert „egész előadása oly tanura vall, ki csak azt mondja el, amit látott, amiről meggyőződött. Kossuth iránt lehet ellenszenve: barátait menteni igyekszik! De hogy valótlant nem mond erről kezeskedik nemcsak Kemény jelleme, de emlékiratának minden sora".' 1 ^ Az emlékiratból vett részletek bemutatását követően Beksics Kemény szabadságharc utáni - főleg publicisztikai - tevékenységét tekinti át. Mielőtt azonban a Forradalom után c. röpiratra térne, leszögezi, hogy Kemény nem volt konzervatív, mert „conservativek nem voltak a békepárt sem 1848-ban, sem a forradalom után. Ők legitimisták voltak. Nem akartak senkivel megalkudni: sem a dynasztiával, sem a nemzettel. Restaurálni akarták a régi alkotmányt, vissza akarták állítani az előbbeni status quot, az 1847-et"/ 12) De elismeri Beksics, hogy „a conservativek álláspontjában volt logika, volt hazafiság is. Visszavinni Magyarországot a forradalom előtti kiindulási pontra, s a rohamos fejlődés katastrófáján okulva, lassan, óvatosan fejleszteni tovább az alkotmányt és társadalmat... Idővel aztán az 1848-at apránként újra meg lehetett volna csinálni"/ 13 ^ Nemcsak Beksics nem tartotta Keményt konzervatívnak, hanem maga Kemény is tiltakozott e besorolás ellen: „mi a múlt országgyűlés conservativei voltunk; de nem a régi conservativ párt. Nem szeretnék félreérteni. Megszégyenülve lennék, ha valaki elhinné rólam, hogy én magamra egészen más multat akarok hazudni, mint a minő volt"/ 14 ^ Beksics mindezt azért tartotta fontosnak leírni, mert Kemény a Forradalom után c. röpiratában azt vallja, hogy kizárólagosan egyetlen párt sem érhet el sikert, csakis együttesen. A konzervatívoknak, a forradalmároknak és a „lemondóknak" össze kell fogniuk a közös ügyek tisztázása végett. E röpiratával „amikor minden remény eltűnt, senki sem bízott, Kemény remélni, bízni tanította a nemzetet. S nem egy újabb forradalom sikerében: a dynasztiával való kibékülésben".' 15 ^ És e tanítása miatt volt az 1850-ben megjelent röpirat időszerűtlen; túl korán jelentkezett. Még a békepártot sem tudta vele újra összegyűjteni, mert már ekkor „a békepárt, nem létezett sehol. Szétszórták az események"/ 16) A nemzet alig egy évvel a véres megtorlások után nem tudta még elfogadni a békítő szándékot. Holott ő „a 48-diki törvényeket nem vetette ki hajójából. Elismerte a nemzet törekvéseinek jogosultságát, de figyelik
