Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)

Tanulmányok - Viga Gyula: Falu és külvilág. Adatok Szendehely népének külső kapcsolataihoz a két világháború közötti időszakban

A falun belül a fuvarosok ledolgozásért, ritkábban pénzért vállaltak munkát. Akinek nem volt földje, s a fuvarossal szántatta meg a földjét, napszámmal viszonozta azt. Ledolgozták a fuvart a kőművesek, más iparosok is, akiknek volt egy kis földjük, de nem volt fogatuk. Az ilyen összeműködésnek számos formája élt még a két világháború között. Az egylovas gazdák gyakran összefogtak a szántáskor, hordáskor. A fuvarosok a lovak színére nem igen adtak: az egyéb fizikai tulajdonságok voltak az elsődlegesek. Leginkább sárga lovakat fogtak, ritkább volt a szürke, fekete, deres, vagy a - másutt kevéssé ismert -penész. A homlokán fehér foltosat hókafejű, a lábán világosabb színűt keselábú jelzővel illették - szinte általánosan magyarul. Hasonlóan magyarul nevezték meg a fogat baloldali - rudas - és jobboldali - kezes -jószágát, ugyanakkor a fordulást a hot (balra), ül. a viszt (jobbra), ül. curikk (hátra) szócskákkal vezényelték. Az indulásnál gyí-hól hangzott. A két háború közötti időszakban a fuvarosok díszes vasalású, lőcsös stájer kocsikat használtak, amiket a helybeli bognár készített 200-220 centiméteres hosszúságban, elől és hátul üléssel és felszállóval. A lószerszámok váci szíjártó-műhelyekből kerültek ki, a mesterek - javításra - rendre eljártak Szendehelyre is. Télen egyrészes szánkó is járta, jobbára azonban a szekereket fogták. A szánkába a fuvarosok általában csengős lovakat fogtak be (csengő - kiette, pergő, kiscsengő -relie). Ezeket a váci vásáron szerezték be. A kocsi apróbb javításait maguk is elvégezték, a fuvarosok egy-két pótkereket is tartottak, de a komolyabb javítással a helybeli bognárhoz mentek. A hegyes-dombos terepen a közlekedés szakértelmet kívánt, a nagy terhek rögzítése, a fogat lejtőn való megtartása hozzáértést igényelt. „Ha az alföldiek idejönnének szekérrel, biztos hogy sírnának!"- mondta Haffner Jakab adatközlőm. A rossz utakon a rakományt szinte mindig kötni kellett: erős lánc tartotta a farakást, a követ, miközben a rakományt eleve úgy halmozták a szekérre, hogy annak darabjai egymást is fogják. Arányosan kellett pakolni, különösen a 15-20 mázsányi követ. A fa rakománynál a szekér négy sarkába egy-egy rönköt állítottak, azok közé rakták a többi szálat, s úgy kötötték le. Azt tartották, hogy a jó kocsis rakománya akkor is együtt marad, ha azzal a szekér felborul. A szénát, szalmát, ül. szálas gabonát vendégrúddal (viszpam, szajlestang) és kötéllel (stikk) rögzítették. A rudat azonban fixen felerősített keresztrudakhoz rögzítették, nem gúzsolták. A kocsi kerekét országúton simán, erdős, kövezetlen meredeken a talp alatt áthúzott lánccal élesben kötötték. Papucs csak a gumis szekereken fékezte a rakományt. Az 1920-as évek előtt a szendehelyi fuvarosok nem hordtak lámpát a szekéren, csak csengő jelezte helyüket. Aztán viharlámpák jöttek divatba, amiket a közelmúltig használtak.

(26) Télen nagykabátot meg botost hordtak a szekéren, s pokróccal takaróztak be, amiket aztán - megálláskor - a lovakra terítettek. A nagybunda formátlan és nehézkes volt, abban nem lehetett dolgozni, pakolni, legfeljebb a stráfkocsin, ahol csak a bakon ült a fuvaros. Az útra takarmányt nem igen vittek, legfeljebb egy-egy etetésre valót. Egy kis mészért például szívesen adtak a jószágnak ennivalót a parasztgazdák. Nyáridőben nem volt ritkaság, hogy éjszakára útmentén, árokparton lándzson (3-4 méteres kötél) vagy a mellső lábain átvetett kötőféken tartva legeltették a lovakat. Hasonlóan csak egyszeri kosztot vitt magával a fuvaros is a vászontarisznyában: mindenütt volt ismerős, akiknek megfizették az élelmet. Gyakran tértek éjszakai szállásra ismerős családhoz, de éjszakáztak az útmenti szekérállásokhan is. Ilyen volt például a Rókuson Szendehely és Vác között, vagy a faluban a Sámuel-féle korcsma -221-