Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)

Tanulmányok - Viga Gyula: Falu és külvilág. Adatok Szendehely népének külső kapcsolataihoz a két világháború közötti időszakban

után, 2-3 esztendőben tót aratók is jöttek az uradalmakba, valamint ugyanebben az időszakban Románia területéről, Erdélyből is kerültek aratók az Almási grófok felsőpetényi uradalmába. Hazafelé menet, eszközeiket (gereblye, kasza, kapa) eladták Szendehelyen, az országút mentén.

(14) Az Irgalmasok és a püspökség váci szőlőjében és birtokain tavasztól őszig mindig volt napszámos munka: legtöbben szőlőt kapálni jártak át. Rendre volt munkaalkalom а Monyok erdőben is, akár egész éven át. Az 1920-as években még tömegével faragták a slippert (talpfát) a szendehelyiek a bükk- meg tölgyfából. A kőművesek, - ha nem volt más munkájuk -Verőcére mentek követ fejteni. A puha tufát fejszével is lehetett vágni, aztán házépítéshez, kutak kirakásához használták fel. 5. A 18. század derekától folytatott mészégetés a két világháború között is fontos megélhetési forrás volt néhány család számára.

(2()) Katalin-pusztán ebben az időszakban egy Sámuel József nevű zsidó égetett, Szendehelyen hárman bérelték a mészkemencéket a váci püspökségtől. Akiégetett meszet részben maguk értékesítették, részben pedig fuvaros közvetítőknek adták el. A három bérlő a jelzett évtizedekben felosztotta egymás között a szendi piackörzetet: egyikük Kismaros, Nagymaros, Zebegény, Szokolya, másikuk Berkenye, Nógrád, Tolmács, Nagyoroszi, Borsosberény, Ipolyvece, Patak, a harmadik pedig Tereske, Szátok, Drégely palánk, Dejtár és Hont felé szállította a meszet. Bár Pilisszántóról került mészégető a faluba, a pilisi meszesek ritkán vetődtek erre a vidékre árusítani. A meszet a kocsin régebben gyékény takaróval, később ponyvával fedték be. Vödörbe tették és húzós mérlegen (mincér) mérték. Bár a két háború között már szinte általános volt a pénzért való árusítás, él az emléke a közvetlen cserének is. Az emlékezet szerint, különösen a Balassagyarmat irányában kereskedők tapasztalták, hogy nem volt pénz a falvakban, s így közvetlenül terményért adták a meszet.

(21) A kőfaragók tevékenysége is túlért Szendehely határán. A határban kinyerhető cserkő, puha mészkő legfeljebb a házak alapozásához, kutak béleléséhez volt alkalmas, faragásra nem. Nógrádverőcén volt egy fejir bánya, a hagyomány szerint a szendi templomhoz és a régi házakhoz onnan szállítottak követ. A két háború között uszályokon és vasúton is vittek onnan kőanyagot. A kapuoszlopokat, kereszteket, ritkábban sírköveket, - az utóbbiakat inkább Vácon vásárolták meg -, RomhányhóX, ill. a Naszályból szerzett kőtömbökből faragták meg.

(22) Szendehelyen jobbára kőművesek működtek, csak egy-egy kőfaragó akadt, azok is inkább csak ősztől tavaszig faragtak, az év egyik felében a mezőgazdaságban vállaltak munkát.

(23) Azonban mind a kibányászott tufából, mind a kifejtett kőtömbökből adtak el a szomszédos falvakban is. A fuvarosok jelentős forgalmat bonyolítottak a fával is. (Az északi régió erdővidékein, a mai Magyarország területén a Börzsönytől a Zempléni-hegységig a fuvaros munka igen nagy részét a fa közelítése és szállítása jelentette.) A község közös erdeje a Monyok nevű határrészen volt, s jogok szerint volt felosztva. A szegényebbek gyakran eladták a saját jogukat a tehetősebb fuvarosoknak, akik Vácra, Pestre, Dunakeszire, ill. Alagra szállították a kivágott fát eladni. Jelentős fogyasztó volt például a váci gőzmalom is. Megvették a fuvaros gazdák a favágók járandóságát, de váltottak fát a püspökség erdejéből is, amit ugyancsak haszonnal értékesítettek. A fuvarosok bérben is szállítottak a püspökség váci raktárába: 10-12 mázsát, rönkfából egy métert raktak fel. Két lóval 7-8 pengőt is megkereshettek naponta a fuvarral. Az irtás során lekerü-219-