Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)

Tanulmányok - Limbacher Gábor: Vallási néprajz és népművészet

1998.). Témánk felől közelítve, e modell kiegészítése és szerkezeti korrekciója indokolt. Ha valóban felismerjük a népművészet szinkretikus jellegét, és ennek mibenlétét (Vö. NÉMETH L. 1979.; ELIADE M. 1987.), Viski Károly fentebb jelzett gondolatmenetének mintájára inkább úgy látjuk, hogy a művészet legősibb mozgatója a vallás, az emberi kultúra természetfölötti vonatkozása, ahogy azt már Bálint Sándor is megállapította a paraszti életmód egészére vonatkozóan (1944:5). Nemcsak anyag, technika, forma, díszítmény függ egymástól és a történelemtől, hanem elhagyhatatlan mindezek világképi, vallásos függősége, ami alapvetően befolyásolhatja a tárgy egész jelentésvilágát. A díszítmény díszítmény volta is sokféle átmenetet képviselhet alkotója, használója számára, annak szakrális-mágikus, tehát merőben funkcionális mivoltáig. Mindezek belátásához illetve a vallásos népművészet autentikus értelmezéséhez szükséges, hogy számbavegyük a népi kultúra ábrázolásokkal, tárgyi világgal kapcsolatos jellemző jegyeit. A népművészet vallásnéprajzi alapjai A népművészet vallásnéprajzi megközelítésekor az eddigi néphitkutatásokat tanulmányozva két fontos következtetés adódik: 1./ A hitvilág kiterjed a kultúra egészére: a természeti világra, az emberi település környezetére, nevezetes helyeire, az élet fordulóira, krízishelyzeteire, a mindennapokra, nevezetes időpontokra, tárgyak, eszközök és emberi tevékenység legkülönfélébb formáira. 2./ Miközben a néphit a valóság egészére hatásasal van, benne nem különül el az élet vallásos és nem vallásos szférája, az egész természetfeletti kapcsolatrendszerbe ágyazódik, s ez a kultúra legalapvetőbb tényezőiben tükröződik (v.o. például FEJŐS Z. 1985.). A reprezentációs ünnepi tárgyak nagy részével összefügg a hagyományos időszemlélet, amely a lineáris történelmi idő modern tapasztalatától gyökeresen különbözik. A kereszténység paraszti gyakorlatában, ünnepi rítusaiban ősi mitikus beállítottság továbbélése révén föltárul, hogy az idő nem homogén és nem is állandó. Főleg az év ünnepei, a templomi liturgia révén mintegy lehetővé válik a szent, örökkévaló idő elérése, a történelmi idő eltörlése, és az emberi élet legkülönfélébb területein a jövő sikerének szakrális-mágikus biztosítása. Ezen alkalmak sajátos jelentőséggel, szentelmény-jelleggel ruháznak föl tárgyakat. Ilyenek például a karácsonyi asztallal, mintegy Krisztus születésével közvetlen kapcsolatba került kellékek: gazdasági eszközök, abrosz, termények sőt ételmaradékok, továbbá ostya illetve „malomkalács" (8-9. kép), melyekről lényegében híradással rendelkezünk már aXVIII. század első feléből (SCHRÄM F. 1968:692.; LENGYEL Á.-LIMBACHER G. 1997:27-41.; Vö. LONOVICS J. 1865. 1:293.). A mindennapi idő természetfeletti összefüggését szemlélteti a krízishelyzetek közösségi fogadalmakban, fogadalmi ünnepekben megnyilvánuló népi fölfogása. Tűzvész ellen, illetve hálából annak megszűntéért több helyen tartanak fogadott búcsút a vész megszűntének emléknapjain, például Etesen Szt. Annakor, Nógrádmegyeren Szentháromság valamint Szt. Anna napján. A Nógrád megyével határos református (!) Szokolyán /Pest m./ az 1770-ben pusztított nagy tűzvész miatt fogadták meg Szent Anna napjának ünnepélyes megtartását. Ilyen fogadalmakra került sor többfelé jégverés, árvíz, járványok, dögvész és háborús csapások elmúltával. A tariak /Nógrád, v. Heves m./ 1786-ban Szűz Máriának, mint „nyomorodottak különös segedelminek" tiszteletére minden hónap új hold szombatjának megszentelését fogadták meg. Valószínűleg hasonló okból nagyon sok faluban az újhold vasárnapokat ünnepelték különös emelkedettséggel. E fogadalmak gyakran a népművészetkutatás számára is figyelemre méltó szakrális építményekben, útmenti vagy templomi szobrokban - olykor fal-115-