Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. (1999)

Tanulmányok - Kovács Anna: Élet – Sors – Művészet

akikkel együtt, egy telepen lakok, zene és tekervény amely folyton háborog." - Balázs János versfolyamából vettük a jellemzést. életkedve adásnak száraz muzsikaszó bizonytalan másnap korai boldogulás, könnyű kényelem, súlyos sors emésztés, a falu végeken utakon, de ma már hiba azt hinni, hogy övék a határ az erdő, a rét, ló-kocsi sátor, rőzse tűz, fazék Eletük szánnivalóan nehéz, de büszkén viselik, értékként őrzik hagyományait, elkülönülő szokásait egy olyan világban, ahol nemcsak idegenként, de kitaszítottként is élnek: „ahol a cigány megjelenik a köztérségben: utcán, boltban, munkahelyen vagy kórházakban, ott tőle mindenki visszahúzódik és irtózik... " Balázs János saját bőrén tapasztalhatta meg ezt, sőt ő kettős kivetettségben él, hisz sorstársai között is értetlenség kíséri, megvetés, gúny tárgya. Kegyetlen sorsfeladat az övé; előbb meg kell tagadnia őseit l,Jajtámbeli elődeimet"! ahhoz, hogy utána szembenézve, megértve és azonosulva, sorsközösséget vállalva velük, önmaga lehessen, „ősei szétégett családfájának salakjaként" önmagára találjon. A tagadás, az őszinte szó az azonosulás megszenvedett, legmélyebb formája. Cigány voltomat letagadom pokolra kárhoztatom Ambivalens érzelmek dúlnak lelkében, ellentétek között hányódik. „Rágja tovább az idő rozsdája és semmisítse meg elcsépelt ronda hagyományaikat" - tör ki egy helyen, majd máshol hittel vallja, hogy a „múlt idő érték." „Füstös mesék, rongyos hagyományok, szúrágta emlékek." Ez az az ősi örökség, amelyre költői világának egyik pillérét építhette, alapozhatta. S ez az a hely, a cigánydomb az a földdarab és szellemi tájék, amelyből gyökerei kitéphetetlenül sarjadnak, szívják az éltető erőt, táplálják tehetségét. Soha nem vágyott el a cigánydombról, itt volt az otthona. De a város építkezése a telepet sem kíméli. Balázs János tudomásul veszi a szükségszerű tényt, sőt örömmel üdvözli, meg is írja, hogy „Eltűntek a putrik", de a felbolygatott cigányság vergődését látva, azt, ahogy egyik- másik kevéske holmiját hurcolássza, belőle szakad fel a kiáltás: „a cigányságot az Isten, vagy ki még így, mint most még soha meg nem verte!" -101-