Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXII. (1998)

Tanulmányok - Közlemények - Ónodi Eszter: Skót tragédia

Az előadás egy munkadal-improvizációval indult, ami alatt kialakult a kezdőkép. Az angyalok „kara" (Lucifer, Gabriel és Raphaël) körülállja az Urat, aki, lévén nő játszotta, Janet Dyc, megszüli az első emberpárt. Ez a mi Tragédia-felfogásunkhoz képest szokatlan megoldás nem szereposztási kényszer, hanem tudatos rendezői koncepció volt. Carnegie szerint tipikusan női magatartás az a hirtelen haragú szeszély, ahogyan az Úr Lucifer lázadását kezeli. Lucifer kiűzetése után az arkangyalok átváltoztak a halhatatlanság és a tudás fáivá, melyet egy-egy alma jelképezett a színész kezében. Ez a fajta szándékosan leegyszerűsítő, már-már a groteszkig fajuló játékmód az előadás egészét jellemezte. Néha már azt éreztem, hogy nem is Madách művét, hanem a Karinthy-féle Emberke tragédiáját adjuk elő. Ez persze sokkal nagyobb örömet okozott a színészeknek, különösen nekünk, magyaroknak, hiszen nem kellett viaskodnunk az érzéssel, hogy a nagy magyar klasszikus művét nagy színpadon nagy színészegyéniségek árnyékától megilletődve kell eljátszanunk, hanem csak a magunk karakteralkotó kedvére, szűz szemű közönség előtt. Biztosan akadtak volna olyan magyar nézők, akik felháborodtak volna ezen a blaszfémián. Én azonban nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy írói gondolat attól nagy és mély, hogy nagy és mély szavakkal, nagy és mély átéléssel van mondva. Sokkal izgalmasabb, ha ellenkező irányból, tehát ironikus és groteszk eszközökkel jutunk el a gondolat mélységéig. Másfelől pedig azt hiszem, épp az a kíváncsiság motiválta ezt a színházi vállalkozást, hogy megismerjük egy más kultúrából érkező személyiség reakcióit - kérdéseit és válaszait erre a minket már idestova másfélszáz éve foglalkoztató problémára. El kell fogadnunk tehát, hogy ez az előadás nem azt hangsúlyozta a műben ami magyar, hanem azt, ami egyetemes. Ilyenformán a rendező szándékosan megváltoztatta a madáchi tételt, hogy Ádám és Éva együtt álmodják az emberiség történetét. Carnegie-nál kizárólag Ádám álmáról van szó; a történet az ő magányos utazása. Felvetődhet a kérdés, hogy egy rendező átírhatja-e ilyen mértékben az író elképzelését. Manapság Magyarországon parázs viták középpontjában áll a rendező „hatáskörének" tisztázása. Sokan kikérik maguknak azt a módot ahogyan egyes rendezők belenyúlnak más - általában klasszikus - szerzők műveibe. Az erről való elméleti és általánosító gondolkodást én bizonyos fokig vaskalaposságnak érzem, hiszen mindig az adott előadás dönti el, hogy a beavatkozás sikeres volt-e, vagy sem. Carnegie esetében két okot kell megemlítenünk. Az első az álomszerkezet dramaturgiájára vonatkozik. Ha a történet az emberpár közös álma - érvelt a rendező - akkor miért mindig Ádám lép tovább a következő színbe? Miért csak neki „súg" Lucifer; miért mindig csak az ő szemszögéből látjuk a történéseket? Évát miért csak mint álomfigurát kísérjük végig az összes jelenetben? Ha valóban ketten álmodják a jövőt, milyen lehet Éva álma? Lehet, hogy egészen mást álmodik, mint Ádám? Ilyen és ehhez hasonló kérdések teljes joggal felmerülhetnek a nézőben, de mivel Madách szövegében semmi utalás nincs ezekre a lehetőségekre, Carnegie radikális döntésével jobbnak látta elejét venni az efféle találgatásoknak. A másik ok, ami miatt Éva kimaradt a közös álomból, a színdarab csúcspontjának, Ádám öngyilkossági kísérletének dramatikusságában rejlik. Sokkal drámaibb ugyanis, ha Ádámot, minden emberi tudás birtokosát a tudatlan, csupán női megérzéseire hallgató Éva tántorítja el a szirt mellől. Voltak az előadásnak részei, ahol az egyetemességen kívül megjelent egy számunkra teljesen felfoghatatlan réteg, a skót, illetve brit kultúrára való utalások. Ilyen volt például a Konstantinápoly-szín rendezése. Az eretnek és a Pápa konfliktusa ugyanis burkoltan rá lett húzva az Észak-Írországban zajló katolikus-protestáns ellentétre. A konstantinápolyi polgárok felismerhetően ír akcentussal mondták szövegeiket; (Itt jegyzem meg, hogy micsoda többletjelentése van az angol nyelvnek csupán attól, hogy milyen akcentussal beszélik. Magyarban jóformán csak a tájszólás tud - meglehetősen sablonos színészi eszközökkel - megkülönböztetni egy vidéki -224-