Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXII. (1998)

Tanulmányok - Közlemények - Ónodi Eszter: Skót tragédia

pókon át felszolgálóként dolgozott egy bárban, majd hirtelen jött egy tévés reklámfilm, ami félévi megélhetését biztosította. Az idősebb színészeknek - nyilván ismertségük, a szakmában eltöltött évek miatt - ilyen gondjuk már nem volt, de fiatal korban ez teljesen természetes. Ugyanakkor a létbizonytalanság, a társulatnélküliség miatt óhatatlanul is kivész a színházcsinálásból a közösségi munka öröme. Hiszen a három és félhétnyi próbaidő jóformán csak a megismerkedésre elég; márpedig igazán jó előadások csak közösségben - tehát a színészek kölcsönösen egymást értő pillantásaiból - jöhetnek létre. E kis kitérő után térjünk vissza a „skót Tragédiá"-hoz. Az itthoni szokásokkal ellentétben egy nap nem négy, hanem hat órán keresztül tartott a próba egyórás ebédszünettel, ami sokkal koncentráltabb és feszesebb munkatempót kívánt a művészektől. Erre a fegyelmezettségre különösen a főpróbán volt szükség, ugyanis mindössze két óra állt rendelkezésünkre arra, hogy egy egészen más térben bepróbált darabot áttegyünk a tényleges játszóhelyre. (Ugyanakkor az is tény, hogy amikor bizonyos technikai nehézségek miatt egy plusz próbanapot kellett beiktatni, a skót kollégák első reakciója a színész-szakszervezeti képviselővel, illetve a személyes ügynökükkel való konzultáció volt.) A díszlet meglehetősen egyszerű, de sokféleképpen használható építménynek készült. Képzeljünk el egy kb. két méter magas vasból készült emelvényt, amelyre kétoldalt vaslétrákon lehetett felmászni. Az emelvény tetején játszódtak az égi jelenetek, innen szónokolt a fáraó és Danton a néphez, de itt volt Kepler emeleti hálószobája is, ahonnan a csillagokat vizsgálta. Az alsó színnek gyakorlatilag egyetlen funkciója volt, Ádám és Éva kunyhója. Minden egyéb az emelvényen kívüli játéktéren történt. Az emelvény hátterében egy különös szerkezet állt, ami legalább két, felfele fordított biciklikerékre hasonlított, melyek egy szíj segítségével álltak kapcsolatban egymással. Mikor két jelenet között elkezdtek forogni, mozgásuk a magnószalag tekerésére emlékeztetett, így érzékeltetve a darabbeli idő - évszázadok, évezredek - múlását. A színpad két szélén két kellékasztal állt, ahol a színészek jelmezeiket és kellékeiket tárolták. Az előadás alatt a színészek nyílt színen öltöztek át, és ők végezték az átdíszítéseket is. Mindebből talán érezhető, hogy előadásunk sokkal inkább követte a vásári színjátszás (megkockáztatom, a misztériumjátszás) hagyományait, mint az itthon megszokott nagyszabású tablókat. Ennek voltak objektív és szubjektív okai. Az objektív okok közé sorolom az előadás hosszát, ami az edinburgh-i fesztiválon nem lehet több 90 percnél. Ez a darabra nézve súlyos következményekkel járt, hiszen emiatt kimaradt a rendező által leggyengébbnek ítélt athéni, és a második prágai jelenet, továbbá számos belső, jeleneteken belüli húzásra került sor. Ezt leginkább Lucifer figurája sínylette meg, ugyanis a színésznek így nagyon kevés lehetősége volt a szerep talányosságának, cinizmusának kibontakoztatására. A másik objektív ok a szereplők számában rejlett, ami miatt nemcsak húzásokra, de szerepösszevonásokra is szükség volt. Az előadás során ugyanazt a szerepet csak a Lucifert és Évát játszó színész vitte végig (Jimmy Chisholm és Feuer Yvette). Ádámot a prágai színig a fiatal Hugh Lee, onnantól kezdve egészen az utolsó paradicsomi színig az idősebb Michael Mackenzie játszotta. Az összes többi szerepen Janet Dye-jal ketten osztoztunk. Jómagam voltam Raphaël arkangyal, rabszolganő, Hippia a római színben, Helena Konstantinápolyban, a prágai Rudolf császárból átírt császárnő, londoni virágáruslány és anya, valamint falanszteri aggastyán. Az előadás ritmusát nagymértékben meghatározta Gordon Dougall zenéje. Ez legtöbbször a színészek által énekelt élőzene volt, de a különböző színeket a színekre jellemző instrumentális aláfestő zene kötötte össze. A próbákat rendszerint vokális tréninggel kezdtük. Ilyenkor bemelegítettük hangszálainkat, majd az aznapra kitűzött dal megtanulásába fogtunk. Nagy meglepetéssel szolgált számomra a skót színészek muzikalitása, ami nem elsősorban a hang képzettségét, sokkal inkább a jó ritmusérzéket, a biztos hallást és a többszólamú éneklés képességét jelenti. -223-