Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXII. (1998)

Tanulmányok - Közlemények - Ónodi Eszter: Skót tragédia

ben néha hetek, sőt kis idő múlva hónapok választanak el egymástól. Ennélfogva a magyar színészeknek valószínűleg kevesebb lehetőségük van egy szerep tökéletesítésére, hiszen a nagy kihagyások miatt, jó, ha egy már bepróbált állapotra „tornásszák fel" magukat az egyes előadásokon. Sajnos, sokan azt gondolják, hogy a premier egyfajta végtermék, amelyet minden egyes előadásnak a későbbiekben reprodukálni kell. Pedig még a legjobban sikerült előadások is csak a bemutatót követő jópár hétben kezdenek fellélegezni a premier görcse alól, s kezdenek technikai-művészi-emberi stb. egységgé összeolvadni. (Étről a tényről nagyon sok bitikus hajlamos megfeledkezni.) A repertoár-jellegű színházakban ezért meglehetősen nehéz egy előadáson változtatni. Jómagam is nemegyszer éreztem már, hogy egy adott pillanatban szívesen kipróbálnék bizonyos dolgokat. Azonban sokszor megtorpanok, hiszen tudom, hogy ennek következményei lehetnek a figurámat, a partnert, a szituációt, sőt néha még az egész előadást illetően is. Ezért inkább csak apróbb, javarészt a saját szerepemet érintő változtatásokba bocsátkozom. Ebből a szempontból valószínűleg egészségesebb az en-suite rendszer, hiszen ott a színész nemcsak a kijelölt estén, hanem három, négy, öt héten át minden este csak az adott szereppel foglalkozik, és nemcsak ő, hanem a darabban szereplő színészek mindegyike; így az előadásról való kommunikáció (változtatási javaslatok, bizonytalanságok, esetlegességek kiküszöbölése, stb.) valószínűleg sokkal magától értetődőbb és gyümölcsözőbb. Ez természetesen magában hordozza a minél tökéletesebb színészi elmélyülés és a partnerekkel való felszabadult összjáték lehetőségét is. Az en-suite rendszernek azonban megvan a maga hátulütője. Kevésbé ihletett előadások, kevésbé jó képességű színészek esetében ugyanis a szériajátszás idejekorán rutinszerű merevségekhez, „színészeskedéshez", „technikázáshoz" vezethet. (Ide sorolom még a színházi nagyipar termékeit, a több éven, esetleg évtizeden keresztüljutó musicaleket is, bármilyen tökéletes előadásokról, remek színészekről van szó. Egyszerűen fizikai képtelenségnek tartom ugyanis, hogy egy színész mondjuk nyolc-tíz éven át minden áldott este ugyanazt a szerepet játssza ugyanabban az előadásban. Ebbe egy művész vagy belehibban, vagy a könnyebbik végét fogja meg a dolognak, s csupán rutinból oldja meg az aznapi leckét.) Az en-suite-rendszerben az emberi tényező is sokat számít, hiszen egy előadássorozat lejátszása után egy skót színésznek például teljesen kiszámíthatatlan a következő feladata. Ha teszem azt, estéről estére megbukik egy darabban, nagyon nehéz lesz „javítania", mondjuk fél év múlva. Itthon viszont jó tudni, hogy ha ma esetleg egy rossz előadásban játszottam is, holnap egy másik darabban jó lehetek; nem beszélve a műfaji sokszínűségről, hiszen egy átlagosan leterhelt magyar színész egy hónapban legalább négy-ötféle szerepben (műfajban, stílusban) próbálhatja ki magát. A nyugat-európai színészpiac ilyen mértékű bizonytalansága egyaránt volt vonzó és taszító számomra. Miután gyakorlatilag nincsenek társulatok, nincs az a fajta elkényelmesedés sem, ami kevésbé színvonalas együtteseknél nálunk igencsak tapasztalható. A színésznek minden egyes munkájával újra kell bizonyítania rátermettségét a közönség és a szakma előtt. Úgyszintén ez a rendszer nem engedi meg a testi-lelki eltunyulást sem, hiszen a színész sosem tudhatja, hogy legközelebb milyen előadásban, milyen rendezővel fog dolgozni, tehát rugalmasan, jó fizikai és lelki kondícióban minden eshetőségre készen kell állnia. Felmerülhet a kérdés természetesen, hogy ugyan mitől legyen egy színész jó művészi állapotban, ha mondjuk semmit nem dolgozik már egy éve. Itt azonban van egy döntő különbség a magyar és a nyugat-európai szemlélet között. Magyarországon ugyanis ha egy színész kevéssé van foglalkoztatva, rögtön azt hiszi, hogy a szakma már „leírta"; nincs mihez kezdenie, máshoz nem ért, ígyhát jön a depresszió, az alkohol, az elhízás. Nagy-Britanniában ezzel ellentétben teljesen természetes, hogy amikor nincs a színésznek színházi, filmes stb, munkája, valami „civil" állás után néz. A Tragédiában játszó fiatal Ádám például volt, hogy hóna-222-