Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXII. (1998)

Események – eszmék, katonák, polgárok 1848–1849-ben. Tudományos konferencia Salgótarjánban - Limbacher Gábor: A hazaszeretet, magyarságtudat szakrális motivációi a népi kultúrában

kat és szimbólumokat alkalmazó egyházi szertartás révén az új király Isten felkentje lett. A szertartás szövege szerint a király Jézus Krisztus nevét viseli és Őt helyettesíti, azaz keresztény archetípusával azonosul. A szertartás magyar vonásai is ezt a célt szolgálták a Szent Istvánnak tulajdonított, ezért szakrálissá vált tárgyi emlékek rituális alkalmazásával. A királyt a szent elődök szent ruháiba, Szent István felszerelésébe öltöztették, és ami a leglényegesebb, fejére a püspökök „Szent István koronáját" helyezték. Koronázáskor a királyokat István trónjára ültették. Ennek szakrális jelentőségére utal az a 17. században még élő hagyomány, melyben csodatévő gyógyító erőt tulajdonítottak Szent István vörösmárvány trónusának, amely ma Pannonhalmán áll (BÁLINT-BARNA 1994. 54). A Szent Istváni karizmában való mind teljesebb részesülés igyekezete indokolja azt, amikor II. Vencel cseh király fia számára még István karereklyéjét is birtokolni akarta. A szent tárgyak szakrális helyen, szakrális térben töltötték be leghatékonyabban szerepüket. A királyavatásnak a Szent István által alapított fehérvári bazilikában kellett végbemennie, egyben ott, ahol István sírja volt. E hely tehát nem egyszerűen első királyunk és a királyi család temploma, nem is egyszerűen az ő temetkező helye volt, hanem egy szent sírja, ahová zarándokok jártak, és ahol csodák történtek. A hely archetipikus szemléletét jelzi, hogy az István király szentté avatásában résztvevő Szent Lászlót követően, Könyves Kálmánnal kezdve a török uralomig csaknem az összes királyunk a szent mellé temettette magát, miként az őt követő Orseoló Pétertől az összes királyavatás is a szentkirály sírtemplomában történt. E szemléletnek felelt meg az az általánossá vált szokás, hogy a régi és jónak tartott intézményeket a szent királyra azaz Istvánra vezessék vissza, az intézkedéseknél rá hivatkozzanak. Az Árpád-házból való királyok is őt kezdték ősnek tekinteni, így is beszéltek róla annak ellenére, hogy nem lehettek közvetlen leszármazottai. A királyavatás Szent István-i szent helyszínén, szakrálissá vált tárgyainak átlényegítő szerepéhez az istváni szent időbeliség is kapcsolódott. így 1310. augusztus 20-án Károly Róbertet - két érvénytelen avatási szertartás után - harmadszorra István király szentté avatásának emléknapján és egyben csodákkal ékes évi búcsúünnepén koronázták királlyá. A királlyá avatáskor tehát szent tér, -idő és -tárgyi emlékek egyaránt szolgálhatták a mind teljesebb azonosulást a magyar király archetípusával, az elsővel, Szent Istvánnal. Vallási szempontból Európa szerte a felkenés és szentelés alkotta a királyavatás lényegét, a korona feltétele inkább külsőleges jelkép maradt. Magyarország ebből a szempontból kivételt jelentett, mert nálunk a lényeg éppen a korona, Szent István koronájának főre helyezése volt. De Szent István kiemelkedő történelmi alakja nem önmagában vált archetipikus jelenséggé, hanem az eredeti keresztény ősképre, Krisztusra utaló szentségében. Amint a Hartvik püspök-féle legendában és egy 1308. évi zsinati dokumentumban is szerepel, a magyarokat voltaképpen nem István király térítette keresztény hitre, hanem általa maga Krisztus, illetve az Úr Jézus Krisztus a király szolgálatának segítségével (BENDA-FÜGEDI 1979. 5-53). A vázolt mentalitás általános jellegére utal az Árpád-ház kihalásakor az akkori országbíró egyik oklevelében, miszerint nemcsak az ország főpapjai, főurai, nemesei, hanem minden közrendű lakosai is Rachelként elsiratták Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének apai ágon kisarjadt utolsó arany ágacska ját (BENDA-FÜGEDI 1979. 32). S hogy ez a fajta kultúra, a mentalitásnak ezek az alapjai a parasztság körében az utóbbi századokban is elevenek maradtak, azt részletesen ismerjük (LENGYEL-LIMBACHER 1997., LIMBACHER 1998.). A barokkban szárba szökkenő és a 19. századi polgári átalakulással kivirágzó hazaszeretet középkori szakrális alapmotívumai sorában kiemelkedik a Szent István-i életmű, csúcspontjaként a korona s vele az ország Boldogasszony oltalmába ajánlása. Fontos vonás az ország első emberének, a királynak már említett, szakrális státusa is. Ilyen továbbá a magyar szenteknek a templomtitulusokban, patrociniumokban, búcsújáró helyeikre irányuló zarán-135-