Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXII. (1998)

Események – eszmék, katonák, polgárok 1848–1849-ben. Tudományos konferencia Salgótarjánban - Limbacher Gábor: A hazaszeretet, magyarságtudat szakrális motivációi a népi kultúrában

tip formulája lett (SZILADRFY 1996. 67, KATONA 1979. 7-14.). Mintha a korona nem tárgy, hanem már-már személy, a legfőbb hűbérúr volna. Azt, hogy szimbolikusan még a király is „tőle" függött, jó néhány adat igazolja. Például azokat a koronázásokat, amelyek nem a Szent Koronával történtek, érvénytelennek tekintették. 1401-ben, Zsigmond király elzáratása alatt a bárók nem a királyt, hanem a Szent Koronát tekintették az államhatalom megtestesítőjének, kinek saját SIGILLUM SACRE CORONE REGN1 HUNGÁRIÁÉ köriratú pecsétje volt, mellyel a Szent Korona nevében hozott döntéseket hitelesítették. A koronáról már Szent István király is, mint a királyságot szimbolizáló elvont fogalomról ír, fiának Imre hercegnek szóló intelmeiben (Györffy 1979. 5). E legfőbb felségjelvényhez - és sajátos magyar fejleményként az évszázadok során ugyanahhoz a koronához - a 13. századtól adatoltan hovatovább szakrális képzetek tapadnak. Ekkoriban már a koronát elterjedt megnevezéssel szent koronának hívják, és Szent Istvántól származtatják - amihez a 17. századig kétség sem fért - s ilyenként égből küldött, angyal adta korona volt, Szilveszter pápa ezredfordulón átélt látomásának megfelelően. De a magyar Szent Korona kétszeresen is mennybéli, hiszen azt halála előtt Szent István király a Boldogasszonynak ajánlotta föl. Éppen a felajánlás folyományaként hangsúlyozódik Károly Róbert királykénti elismertetésekor, hogy számára maga Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya nyújtja a Koronát, amint az a szepeshelyi (Zipser Kapitel, Spisske Pohradie, Szlovákia) székesegyház 1316-ban készült falképén látható. A XIII. század végén egyik adománylevelében III. András az utolsó Árpád-házi király már-már krisztusi minőséget említ a korona szakralitását illetően: arról ír, hogy amíg a király Szent Koronával való megkoronázása meg nem történik, addig az országlakók üdvének kezdete késedelmet szenved. Következésképp a Szent Korona átlényegíti a királyságot, a király uralkodását, mintegy transzcendentálja azt. Itt az egyházi szemlélet meghaladó szakralitásról van szó, egyfelől a korona hitt eredete alapján első legszentebb királyunkkal való misztikus egyesítésről, és mintegy a koronának a rajta lévő jelekkel és szimbólumokkal való mágikus azonosításáról, valamint e misztikus szentségnek a koronázás szakrális kontaktusa révén való átszármazásáról. Károly Róbert koronázási procedúrájáról tudjuk, hogy egyházi szemszögből a korona szakralitását a papi áldás biztosítja, ezért az másikra cserélhető (BENDA-FÜGEDI 1979. 33-51., KATONA 1979. 27-28.). Ezzel szemben a magyar főnemesség számára a Szent Korona egyedi és pótolhatatlan ereklye, sőt mennyből alászállott létező, nézetünk szerint végső soron az egykori szakrális királyságnak, istenkirályságnak a Szent Koronában való folytatódása, objektivációja. Ezt támasztja alá, hogy Szent István korában e szemlélet még ismert volt, amint azt az ellene irányuló rituális gyilkosság kísérlete mutatja (BÁLINT 1977. II. 197, KLANICZAY 1986. 72-78). Másrészt a középkor folyamán sem ment feledésbe a honfoglalás előtti szakrális folklór jelentős része, miként a 14. századra már általánosan ismert, kedvelt Szent László legendában tovább élt és véglegesen összeforrt a magyarság keleti, pogányság korabeli szakrális hagyománya és az európai kereszténység (VARGYAS 1980. 11-13). A koronáról imént leírtakat összefoglalva úgy látjuk, hogy e koronázási jelvényünk középkori szemlélete, s e fölfogás különféle megnyilvánulásai olyan mentalitást és hitvilágot körvonalaznak, melynek lényeges összetevői a néprajztudomány által a 19-20. században dokumentált magyar paraszti kultúrának is sajátjai. A szakrálisra tájoltság, rituális-mitikus szemlélet, a szent tér, -idő és -tárgyi kultúra működése, a kiemelkedő egyén, hős archaikus - a személyben megnyilatkozó istenséget érzékelő - felfogása és a végső soron archetipikus beállítottság közös voltára gondolunk. A középkori Európa királyi státusa önmagában is normative archetipikus jellegű volt, ami a királlyá avatás szertartásaiban is tükröződik. A római egyház 1310-es évekből származó és a királyavatásra vonatkozó hivatalos szertartáskönyve szerint az avatandó király porig alázta magát, rituálisan mintegy kiüresítette, föladta önmagát, hogy helyet adjon személyében a keresztény ős- illetve mintaképnek, Krisztusnak. A biblikus mintá-134-