Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXII. (1998)

Események – eszmék, katonák, polgárok 1848–1849-ben. Tudományos konferencia Salgótarjánban - Limbacher Gábor: A hazaszeretet, magyarságtudat szakrális motivációi a népi kultúrában

elsődlegesen nemzetiségük kategóriájában fejezhető ki. A 18. század előtt élt emberiség azonban elsődlegesen vallásokra, államokra, társadalmi rendekre és lokális csoportokra oszlott, amelyekkel a nemzetiségi hovatartozás csak lazán, áttételesen és másodlagosan függött össze. Ekkoriban a nemzetiség még nem öltötte konkrét összetevőitől elvonatkoztatott eszmei entitás alakját. A középkori Európában az emberi együttélésnek ötféle alapkerete alakult ki: a falu, a város, a tartomány és a királyság, melyek szervesen illeszkedtek a legmagasabb társadalmi organizmus és legfelsőbb társadalmi közélet (societas publica) keretébe, az egyházban megtestesült krisztusi univerzalitásba. E társadalmak nem jelentették minden ember azonos jogokkal rendelkező közösségét, hanem rendileg szervezett organizmust képeztek. Szempontunkból ennek fontos jellegzetessége, hogy benne a nemzetiség fogalma, a társadalom szerveződése és az emberek politikai lojalitása nem alkotott kölcsönös összefüggést. Mintegy a 18. századig a történelem egyetemlegesen az isteni világtervnek a Megváltás célja felé mozgó megvalósulását jelentette. Ezt követően válik folyamatosan a nemzeti tényező a történelem immanens principiumává és ideológiai faktorává, s a modern nemzet létrejötte a történeti folyamat „céljává". A polgárosodás sajátos európai folyamataként alakul ki a modern nemzet képlete, melyben a nemzetiség a társadalmi és politikai szféra alapvető strukturális elemévé válik, végső soron a nemzet, mint olyan a jelenségek rendező elve lesz (SZŰCS 1972.). Előadásunk egyik mondandójaként szeretnénk kimutatni és érzékeltetni azt a folyamatot, ahogy az eredetileg döntően szakrális jelenségkör nemzetivé, etnikussá alakul, továbbá ahogy a nemzeti karakter vallásos alapokon szerveződik. A vallási élet századai, főként, mint a magyar szentek és Szűz Mária Magyarok Nagyasszonya tisztelete, általában is témánk egyik alapvető vonulatát képezik. Az elérhető, 19-20. századi néprajzi tárgyakon, népművészetben előforduló egyik legelterjedtebb motívum az országcímer, s ezért figyelmünk előterében a magyar korona és címer szakralitása áll. A kettős kereszt III. Béla király idején lett heraldikai motívuma az országcímernek, de az Árpád-ház kereszt-kultuszára már Szent István király idejéből van adatunk. II. Géza halicsi hadjáratairól tudósító orosz krónikás említést tesz a Szent István féle nagy erejű keresztrelikviáról, amit első királyunk valószínűleg hadi szövetségesétől, II. Baszileosz bizánci császártól kapott, a Szent Ilona által adományozott hiteles szentkereszt ereklye egy darabkájaként. Ezt az ereklyetartó kettős keresztet II. Géza király védelmező szent tárgyként vitte magával a harcba, hogy az a fa, amelyen Krisztus legyőzte a halált, szakrális erejével győzelmet hozzon a csatában is. E relikvia szakrális-mágikus erejéhez hozzájárulhatott, hogy az a legszentebb apostoli király hagyatékához tartozott, miként minden, ami az államalapító Istváné volt, szent ereklyévé vált (SZILÁRDFY1996. 67, BENDA-FÜGEDI1979. 48-53, GYÖRFFY 1979. 6). Tárgyainak ez a transzcendentális értéke avathatta később koronázó palásttá az első királyi pár székesfehérvári Boldogasszony-bazilikának adományozott reprezentatív kazuláját is. V. István uralkodói pecsétjén a kettős kereszt mellett megjelenik Jézus töviskoszorúja is, e körirattal: Korona és kereszt legyen a pecsét ereje - nyilván a jelek eredetivel való mágikus azonosítása alapján. A középkorban még általános, uralkodói körökre is jellemző mágikus világszemlélet megfigyelhető a koronával kapcsolatban is. 1198-ban III. Ince pápa a különös gonddal őrzött koronáról azt írja, hogy Magyarországon ebből ered a haza becsülete (honor patriae) - és nem a nemesség rendi szuverenitásának koronára származtatásából, amint azt később Werbőczy a köznemesi érdekeknek megfelelően visszavetítette - mely megállapítással a pápa azt a mindenek felett álló tiszteletet fejezte ki, ami az alattvalókban az ország koronája iránt élt. Ugyanő 1204-ben a magyar királysághoz tartozó országokat a korona alá rendeknek mondja. IV. Béla király egyik kiváltságlevelében írja, hogy az egyház a hozzá és a Szent Koronához hűtleneket egyházi fenyítékkel kényszeríti, hogy engedelmeskedjenek a királynak és a szent koronának. A 13. század utolsó harmadától a Szent Korona iránti hűség a magyar királyság iránti lojalitás sztereo-133-