Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXI. (1998)

Közlemények - Kupa László: Pulszky Ferenc emlékezete

reménykedhet a közeli hazatelepülésben. Vágya azonban csak kettős családi tragédia árán teljesülhetett. A bátor, hűséges és mindig segíteni tudó hitvesének és fiatal leányának halála az, amely lehetővé teszi számára a hazatérést 1866-ban. Mivel ekkor még nem született meg az általános amnesztia és Pulszky egyéni kegyelmet nem akart kérni, Eötvös József közbenjárására az uralkodó engedélyezte előbb a hazatérést, majd a hazatelepülést. Ferenc József ez utóbbi ügyében fogadta őt audiencián és megígértette vei, hogy nem fog akadályt gördíteni a kiegyezés útjába. Ezt a feltételt ugyan Pulszky elfogadta, de nem hagyott kétséget afelől, hogy nem udvaroncnak való. Alig egy év elteltével, 1867-ben számára is lehetőség nyílik a politizálásra. Életútja alapján joggal gondolhatnánk, hogy fényes politikai karrier előtt állt az emigráció egyik vezéralakja, és bizonyosan számíthatott miniszteri bársonyszékre. Politikai karrierje azonban csak a képviselői mandátum megszerzésére szorítkozott. Tanácsait, közreműködését igénybe veszik a kormányok, de magas politikai állásba nem részeltetik, tekintély volt a politikai életben, de nem lehetett politikai hatalom. Amikor a mellőzés okait keressük, első helyen a Kossuthoz fűződő jó viszonyt említhetjük. Kétségtelen, hogy Pulszky a deáki utat tartja helynek, de aki majdnem másfél évtizeden keresztül olyan közeli munkatársa volt Kossuthnak, mint ő, nem könnyen függetleníthette magát a Kossuth politikai terveiről alkotott véleményektől. A másik fontos magyarázó tényező az lehet, hogy Pulszky egyáltalán nem volt részese azoknak a hazai politikai folyamatoknak, amelyek az 50-es évek végén vették kezdetüket és a kiegyezés fokozatos előkészítését jelentették. A Burgban bizonyára jól emlékeztek még Pulszkynak a 48-as bécsi felkelés kirobbantásában játszott valós vagy vélt szerepére. Nem lehetett elhanyagolható tényező az a korabeli mércével mérve radikális demokrata értékrend sem, amely őt egy időre a forradalmi népmozgalmak hívévé tette. Az olyannyira érzékennyé váló egyházi kérdést tekintve, már a kiegyezést jóval megelőzően olyan nézetek hirdetője, amelyek valójában a századvégén válnak szélesebb körben elismertté. De megemlíthetjük, hogy ő az első a hazai írók közül, aki 1867-ben „1848" címmel erősen radikális nézeteket tükröző lapot indít. Politikai mellőzöttségét, melyet nagy önfegyelemmel viselt, segítenek feledtetni a közélet más területein elért sikerei. A Nemzeti Múzeumot, melynek igazgatója lett, megnyitotta - ma így mondanánk - a tudományos ismeretterjesztés előtt. Az ő direktorsága idején a Múzeum gyűjteménye jelentősen gyarapodott, mely gyarapodást önzetlen adományaival is segítette. Nemhiába állapította meg az egyik kortárs róla: „... az agya és a szíve volt a Nemzeti Múzeumnak." Tevékenysége nem korlátozódott az ország legnagyob múzeumának megszervezésére, hanem kiterjedt a hazai múzeumi hálózat létrehozásában való aktív részvételre is. A tudományos közéletben az MTA alelnökeként kamatoztatja kivételes tudását, tapasztalatait és kapcsolatrendszerét. Tudományos pályája betetőzésének tekinthető 80 éves korában megjelenő „Magyarország archeológiája" című kétkötetes grandiózus munkája, amelyben összefoglalja a hazája földjén élt népek ránk maradt tárgyi emlékeivel kapcsolatos tudnivalókat. Publicisztikáján belül első helyen az „Eletem és korom" című memoárját szükséges kiemelni, amely nemcsak azért örökbecsű munka, mert a reformkortól kezdve, a szabadságharcon, az emigráció évein keresztül a kiegyezésig, az események hihetetlenül gazdag tárházát mutatja be, hanem tárgyilagossága, a vizsgálati szempontok sokszínűsége miatt is az. Úgyszintén jelentős az „Ábránd és valóság" című gyűjteménye, melyben archeológiai - esztétikai eszmefuttatásain túl híres kortársairól (Deák Ferencről, Dessewffy Aurélról, Eötvös Józsefről) hiteles és eleven portrékat rajzol. A társasági élet területén szinte önálló „műfajt" honosított meg, a Puszky-bálokat. A szombatonként, pazar műkincsekkel berendezett otthonában vidám szórakozásra gyűjtötte -231-