Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXI. (1998)

Tanulmányok - Salgótarján a 20. században. Település- és társadalomtörténeti konferencia - Horváth István: Mentelitás és mítosz. Jelenségek és összefüggések Salgótarján 20. századi társadalmi életéből

A közösségi életterek és formák felbomlása A különböző időszakokban érkezett új szokásokat hozó új népesség megváltoztatta a település külső képét is. Azok akik telket vásároltak és építkezésbe kezdtek, új módit honosították meg. Addig az „őslakosság szorosan a hegy lábához építette házait úgy, hogy az út és a lakások között 10-20 méteres előkert vagy udvar maradt. Az újonnan épült házak ellenben az uccához simultak." A 80-as évek elején megépült a nevezetes Polacsek féle polgárház, amely az első kétszintes épület volt. Ezt követően a város fő utcáján álló épületek rendje tovább változott: az emeletes házak sora épült fel a Fő tér környékén. Mindez alapjaiban módosította az 1875 után nagyközségként élő falu képét. A változás az itt élők életmódjában új típusokat honosított meg. Részben a máshonnan idehozott szokások szerint megjelenő kisiparosok és kereskedők a lakószobával összekapcsolt kisműhely, bolt rendszerét alakították ki. Másrészt a szükségképp megtelepedő egyes értelmiségi foglalkozású népcsoport - orvosok, ügyvédek - célszerűségi szempontból használták lakásuk egy részét rendelőnek, vagy éppen irodának. Az épületek földszintjén a bolt, az iroda volt többnyire, míg az emeleten a család lakrésze volt. A régi szalma, zsúp vagy cserép fedésű hajdani parasztházak eltűntek a település központi részéről. Ezektől az évektől kezdődően a gyors polgárosodás által diktált követelmények szerint, az építtetők egyéni elképzelései szerint alakult át a hagyományos mindennapi élettér, és a folyamat végén Salgótarjánban is végbement a munkahely és a lakóhely szétválasztódása, amely más minőségben ugyan, de egyaránt végbement a polgári és a munkásháztartásban is. Az igényesebb építkezési gyakorlat mellett a szükség által diktált követelmények miatt a település perifériális részén is nagy változások következtek be. A szénkitermeléstől nem távol, az ipari üzemek közelében, az ideérkező nagy tömegű ember elhelyezését, lakhatási viszonyait kellett megteremteni. Ez a szempont meghatározta az építkezési módot is. A lehető, „legkönnyebb modorban" felépült épületek - barakkok - rendszere vált alkalmassá a munkástömegek nagy részének befogadására. A bányaművelés helyszínének változását ezek a könnyen szétszedhető épületek is követték. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezek nem véglegesen szolgáltak lakhelyül. Az ideiglenesség volt esetükben a meghatározó. Ezek az épületek az 1920-as években végbement változások miatt változtak át állandó lakássá, és idézték elő a lepusztultság hatását. Az ipari üzemek közelében létrejövő építkezésekben nagy differenciálódást figyelhettünk meg. A magasabb szakmai tudással bíró szakemberek véglegesítése, meghonosítása a mindenkori gazdasági vezetés hangsúlyosan megfogalmazott feladatai közé tartozott. A számukra - a szakmunkások az altisztek, a tisztviselők tartoztak e csoportba - a polgári építkezési stílushoz és életmódhoz közelítő, küllemében hangulatos kivitelezésű, anyagában tartós, belső elosztásában tágas lakóházakat építettek. Az építkezéseknél az angol - kertvárosi jellegű - stílus éppúgy jelen volt, mint a gyakorlatiasabb német településszervezési elképzelések. A korai és a kibontakozó építkezések időszaka - a múlt század 80-as éveitől az 1930-as évek közepéig tartott e korszak - a város, a körülötte lévő telepek esetében a kor szintjén álló urbanizációs, polgárosodási folyamatokból eredő követelmények szerint alakultak át döntő módon a lakóhely használatának szokásai. Ezt követően - lényegében a 30-as évek végétől a 60-as évek közepéig elhúzódóan az eredeti, kellemes kisvárosi hangulatot hordozó településkép leromlott. Már korábban sem volt szinkronban az építkezés és a hozzárendelt infrastruktúra, ez az ellentmondás végletessé tette az itt élők helyzetét. -77-