Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XX. (1995)

Közlemények - Kerényi Ferenc: Szemközt Madách Imre szövegével

utóbbi változatnak a szövegével dolgoztunk, az írója életében megjelent utolsó, 1898-as kiadását véve alapul. A Tragédia kritikai kiadásának lehetőségeire áttérve: van kézirat (a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában), az író életében két edíció jelent meg, közülük az 1863. évi, második számít az „ultima manus" szerintinek. Ez nemcsak Arany János elfogadott és már az első kiadásban nyomdafestéket látott javításait tartalmazta, hanem Szász Károly jobbítási javaslatainak a szerzőtől elfogadott hányadát is. Látszólag tehát minden feltétel adott, akár holnap neki lehet látni a tudományos igényű, szövegkritikai kiadás munkálatainak. Csakhogy... Az ember tragédiája szövegtörténete néhány, a modem világirodalomban is szokatlan sajátossággal szolgál. Először: a Tragédia egyetlen kéziratpéldányán több munkafázis különíthető el. Madách 1859. február 17. és 1860. március 26. között vetette papírra művét, 4080 sor terjedelemben. Az adatokat arról az egylapos kéziratról tudjuk, amelyen a szerző - a megírással párhuzamosan - maga rögzítette a címet, a műfaji megjelölést, a verssorok színenkénti számát és végösszegét, a szereplők egyre gyarapodó listáját. (Hasonmása megjelent: „írtam egy költeményt...", Bp. Európa K. 1983.) A kéziratnak ezt a fázisát K-nak rövidítjük a továbbiakban, az egylapos feljegyzést pedig „munkalap"-ként hivatkozzuk. Csakhogy az akadémiai kézirat továbbfejlesztett változat is egyben, azaz KI, csupán nem önálló példányon, mint általában megszokhattuk, hanem ugyanazon a szövegen. A KI tartalmazza Madách javításait, közöttük azokat a kikövetkeztethető, de nem bizonyítható módosításokat, amelyeket barátja, Szontagh Pál javasolt, továbbá Arany János sajátkezű javításait és nyomdai utasításait. Másodszor: Madách, aki járatlan volt az irodalmi életben, gyakorlatlan egy ekkora mű szerkesztési és nyomdatechnikai kérdéseiben, és aki ráadásul e munkájának sorsához kötötte literátori pályáját, megfellebbezhetetlen orákulumnak fogadta el Arany Jánost. Kettejük 1861. szeptember 12-én megindult levelezése a Tragédia javításairól azonban furcsa fordulatot vett Madách 1861. november 2-iki generális felhatalmazásával: „...kivévén, ha egészen érthetetlen helyet találsz, melyen eligazodni nem bírsz, s kérdést tartanál szükségesnek, megjegyzéseidet mintegy revízióul ne is küldd hozzám..." A szerző a sajtó alá rendezett szövegnek mindössze 44,6 százalékáról ismerte meg előzetesen az Arany javasolta változtatásokat, amikor felhatalmazásával élt! Madách döntésének azonban technikai oka is volt: „Miután nálam a kézirat más nincs meg, (...) a szöveget nem tudom annyira, hogy a változtatás alá eső helyeket új s beleillőbbekkel pótolni képes legyek..." Madách mondata textológiai szempontból igen fontos: megtudjuk belőle, hogy a Tragédiának nem voltak megőrzött cédulái, jegyzetei, vázlatai, fogalmazványai, amikből a szöveget akár saját magának is reprodukálhatta - ilyeneket tehát nem kell keresnünk; továbbá magyarázatát kapjuk, miért vannak kisebb eltérések az Arannyal folytatott levelezés idézeteiben a kézirattól is. Valljuk meg, Aranynak a madáchi döntés a legjobbkor jött: mivel a drámai költemény a Kisfaludy Társaság pártoló tagjainak 1861. évi illetményköteteként jelent meg, őt meg a nyomda sürgette. A korrektúrát - három fordulóban - szintén Arany végezte. A helyzet tehát alighanem példátlan: a szerző átruházza a szöveggondozás és a korrektúra jogát és feladatát - ám ezt nem gondatlanságból vagy a műve iránti közömbösségből teszi, hanem ellenkezőleg, a minél jobb, szakszerűbb kiadás érdekében. A tekintélytisztelet azonban nem meríti ki a külső kényszerítés fogalmát, legfeljebb belső késztetésnek nevezhető. Harmadszor: a drámai költeményt sajtó alá rendező és kiadó Arany természetesen nem írhatott kritikát is a Tragédiáról saját lapjába, a Szépirodalmi Figyelőbe. Ezt a feladatot Szász Károlyra bízta, aki utóbb vitában is megvédte a szerzőt egy másik kritikussal szemben. Bírálata két konkrét helyére hivatkozva, Madách 1862. szeptember 12-i levelében kérte Szászt a „hasonló homályos helyek" kijelölésére, a leendő második kiadás javára. Szász jószándékát nem vitathatjuk persze, de arról sem szabad viszont elfeledkezni, hogy ezúttal bizony a középszer okította a zsenit. Megjegyzéseiből hiányzik Arany öröme a szerző fölfedezése felett és az a tisztelet, sőt alázat, ami a Toldi költőjének tevékenységét etikai többlettel telítette. Madách azonban nem volt naiv: Szásznak a Tragédia koncepcióját is érintő javaslataiból kb. abban az arányban fogadott el észrevételeket, ami Arany és Szász talentuma között fennállott... A Madách életében utolsó, 1863. évi, második kiadás azonban nem emiatt alkalmatlan az „ultima manus" elve szerinti alapszövegnek. A szerző nem kérte és nem is kapta vissza a második kiadáshoz a kéziratot, így csak az első kiadás nála lévő példányából dolgozhatott. Ezért már a költő életében 204