Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XX. (1995)

Tanulmányok - Néprajz - Limbacher Gábor: A templombúcsúk és egyéb búcsúszerű ünnepek vázlatos története

A templombúcsú eddigi történeti vázlata mellett lényeges kérdés, hogy a korábbi előzmények nyomán a IV. században kialakult templomtitulus, illetve -dedikáció ünnepének mikor változhat meg a funkciója olymódon, hogy megnevezésében is a „búcsú" szó jelenthetett meg. Ennek megválaszolásához a „búcsú" fogalom vallási jelentésének történetét kell áttekintenünk. A „búcsú" csírái implicit módon az apostolok működésének idejéig nyúlnak vissza, konkrétan amikor Szent Pál kizárja a vérfertőzőt az egyházból, majd megbocsát neki és visszafogadja az egyház nevében (Kor.5,2-2 és 2Kor.2.10). Ettől kezdve a bűnbánókkal fokozatos engedékenység figyelhető meg, a vezeklési idő egyre inkább lerövidíthetővé válik. Ennek ellenére az ősegyházban nem ritka 30 éves vezeklési idő, a kora középkorban még mindig 3-10 év terjedelmű. Az első keresztény századokban nyilvános és magán töredelmezési - bűnbánati - gyakorlat alakult ki. Nyilvános töredelmezésre bálványozás, gyilkosság és házasságtörés elkövetésekor volt szükség. Ekkor a bűnbánókat gyónás után hamuval behintették, és az egyházból kirekesztették. Hogy bocsánatot nyerjenek s az egyház kebelébe - egyszer adhatóan - visszavétessenek, a megállapított 4 állomáson kellett áthaladniuk. Hosszú, 4-5 évi időközökben a sírók, hallgatók, térdelők és együttállók állomásain. A IX. században szokásba jött, hogy a bűnbánók Rómába zarándokoltak, és a pápák a zarándokoknak elengedték a vezeklés hátralevő részét. A zarándoklatok mellett a középkor folyamán kifejlődött az elégtételadásnak az a gyakorlata, hogy a vezeklést a bűnbánó bizonyos jótékony célú adományokkal megválthatta (redemptio)." Ezek a rövidítések, „megváltások" és könnyítések még nem voltak búcsúk. A XII-XIII. századig, de különösen az ókeresztény korban a kiszabott súlyos, nagy penitenciák teljesen fedték a megbocsátott bűnökért elviselendő ideiglenes szenvedéseket, a vezeklésekben ezek is benne foglaltattak, így a bűn után járó ideiglenes büntetés részbeni vagy teljes elengedésének nem volt még külön aktusa. Mindezért téves már búcsúnak minősíteni I. Teodóz császár IV. századbeli intézkedését, amely szerint kivételesen, egyes bűnösök felmentést kaphattak a penitenciatartás alól, más jócselekedetek, jámbor célra fordítandó pénzáldozat pótlásával." Az elégtételnek enyhébbé tétele, jótékony célú adakozásra való fokozatos, és mind általánosabban elterjedő átmódosítása a középkor folyamán mindenesetre útját egyengette a voltaképpeni búcsúnak. így a keresztes hadjáratok idején - 1095-től - a résztvevő, később már a résztvevőt saját költségén kiállító is megmenekedett minden más elégtételtől. A XI. és XII. század folyamán az alamizsna vált a vezeklés fő eszközévé, mellyel a vezeklő megszabadult az egyházi fenyítékkel (penitencia) együtt az Isten előtti ideiglenes büntetéseinek tartozásától is. Emellett jelentékeny elégtételi cselekedet volt a kijelölt szent helyek felkeresése is. Ezidőtájt a megválthatóság, azaz redemptio eszméje és egyéb könnyítések helyett lassankint előtérbe kerül az egyszerű elengedés, az Egyház hatalmából való felmentés gondolata, és ezzel összefüggésben a súlyos penitenciák helyébe kisebb imádságok és jócselekedetek lépnek, amelyek nincsenek arányban a bűnökért járó ideiglenes büntetésekkel. Ugyanakkor a megváltozott bűnbánati gyakorlattal összefüggésben részben külön válik a bűn megbocsátása, eltörlése, és a bűn után elviselendő büntetés elengedése, tehát előtérbe lép a búcsú gondolata. Ahogy az Egyház a bűnt a töredelem szentségében bocsátja meg, úgy a bűn után járó ideiglenes büntetést a búcsú részesítésében. Ezt a gondolatot a skolasztikusok elméletileg is csakhamar kifejtették, s az Egyház a gyakorlatban legkésőbb a XII. és XIII. század folyamán teljességgel áttért a búcsúengedélyezés útjára: az egyházi oldó és kötőhatalom (eredete Máté 16,19.), valamint az Egyház kincstára - vagyis Krisztus, Szűz Mária és a szentek túláradó érdemei - alapján elengedte a bűnökért Istennél kijáró büntetéseket. A pápa egyre többször hirdetett búcsút nemcsak az oszmán hódítás ellen, de még inkább a különböző egyházi építkezésekkel kapcsolatban." Először Észak-Spanyolországban és Dél-Franciaországban engedélyeztek búcsút egyes püspökök azon részére, akik templomok, kolostorok, kórházak építésénél segédkeztek, vagy szent célra adakoztak, illetve résztvettek a templomszentelési ünnepségeken." Az első teljes búcsúval járó kiváltság a szentföldi hadjáratban való részvételt illette meg, majd amikor a palesztinai szent helyeket elfoglalta az iszlám, a római jubileumi zarándoklat lett a teljes búcsú forrása. Az 1300. évtől először 50, majd 25 évente ünnepelt jubileumi szentévek és az ehhez tartozó jubileumi teljes búcsúk római kiváltsága mind nagyobb tömegeknek az egyház életéhez és kegyelmi eszközeihez kapcsolását szolgálta. A későbbiek során indokolt alkalmakkor a pápák átengedték e kiváltságot egy-egy egyházmegyének is. Magyarországon a török háborúkra tekintettel elő134