Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XX. (1995)

Tanulmányok - Művészettörténet - K. Peák Ildikó: Képzőművészet, politika és közönség Salgótarjánban az 1960-as években

Bár nem Salgótarjánban élt s dolgozott, mégis mindenképpen meg kell itt említenünk id. Szabó István nevét, hiszen az autodidakta fafaragóból országosan is elismert művésszé vált „Pista bácsi" gyakorlatilag az egyetlen szobrász volt ebben az időben a megyében. Több helyen „bányászművészként" aposztrofálták őt a kritikusok, nem véletlenül, hiszen 1950-től a 60-as évek közepéig dolgozott nagyszabású, A magyar bányászat 200 éve című sorozatán. E szobrok realista, egyben monumentális, jelképi erejű megfogalmazásmódja juttatta őt el az elismertséghez, sikerhez. A fenti alkotók mellett rendszeresen részt vett a helyi csoportos kiállításokon a volt Bóna Kovácstanítvány Pataki József, az 1967-ben Derkovits ösztöndíjat elnyerő Bojtor Károly s a kirobbanó fiatal tehetségként jelentkező Mustó János. 1966-ban telepedett le Salgótarjánban a - szintén tehetséges pályakezdőként számontartott - békésszentadrási születésű Lóránt János. A fenti vázlatos áttekintés természetesen nem mutatja be valamennyi, e korban alkotó salgótarjáni képzőművészt, csupán a legismertebb alkotókat jellemzi néhány sorban. A látáskultúra alakításának új formái Fontos lépés volt a lakosság látáskultúrájának fejlesztésében a Képcsarnok Vállalat salgótarjáni fiókjának átadása 1966. április 8-án. A képcsarnok már a 60-as évek elejétől vándorkiállításaival tevékenyen jelen volt a megyében. Az évtized közepe felé már egyre többen vásároltak festményeket, grafikákat, szobrokat és iparművészeti tárgyakat (különösen a rézkarcok voltak kelendők, valószínűleg viszonylagos olcsóságuk miatt is). 1964 táján vezette be a képcsarnok az „üzemi szervezet" rendszerét, melynek jegyében gyárakban s egyéb munkahelyeken „bizományba" helyeztek el kollekciókat, melyekből kiállítást lehetett rendezni, illetve vásárolni. Az új salgótarjáni fiók feladata kettős volt; úgy szolgálni a vásárló közönséget, segítve az új ízlés kialakításában, hogy egyszersmind az üzlet otthont, folyamatos bemutatkozási lehetőséget nyújtson a megye művészei számára. Az árukészletnek csupán kisebb hányada volt képzőművészeti jellegű (festmény, grafika, kisplasztika), nagyobb részben lakberendezési és iparművészeti tárgyakat árusítottak. Korszakunkban viszont a salgótarjáni fiók sűrűn rendezett egyéni kamara, illetve csoportos tárlatokat a régió alkotóinak munkáiból. A 60-as évek közepén ugrásszerűen megnőtt a köztéri alkotások száma Salgótarjánban. Korábban a Képzőművészeti Alap, illetve a Lektorátus idegenkedett a helyi képzőművészeti beruházásoktól hiszen a városközpont formálódóban volt még - s a város vezetése sem foglalkozott kezdetben kellő intenzitással a kérdéssel. Az évtized közepére viszont létrejött egy, a maga korában úttörő jelentőségű modern városközpont s gomba módjára nőttek ki szinte a semmiből az új lakótelepek, közintézmények. Az új építkezésekhez kapcsolódó köztéri alkotások kettős funkciót láttak el - a frekventált pontokon (Tanácsköztársaság tér, Fő tér, Kálvária-hegy) ideológiai témákhoz, a munkásmozgalomhoz kapcsolódó alkotások kaptak helyet, az új lakótelepeken elsősorban idilli, lírai hangulatú művek kerültek felállításra. E plasztikák közül Somogyi József 1966-ban készült Felszabadulási emlékműve, illetve id. Szabó István 1969-ben felállított, majd 1993-ban elbontott Partizán emlékműve ma is, illetve a legutóbbi időkig meghatározzák, meghatározták a városképet. Képzőművészeti élet a 60-as évek második felében 1965-ben indultak meg a képzőművészet terén a később fontos szerepet játszó középszlovákiai kapcsolatok. Az I. Észak-Magyarországi Területi Képzőművészeti Kiállítás Besztercebányára kivitt anyaga viszonzásaként 1965 novemberében a Nógrád Megyei Tanács nagytermében nyílt kiállítás Festmény-szobor-grafika címmel (a mintegy százötven művet számláló válogatás célja a közép-szlovákiai művészek fiatal nemzedékének megismertetése volt a salgótarjáni közönséggel). A kiállítást egyébként a következő évben a szlovák művészet hagyományos, nemzeti jellegét hangsúlyozó tárlat követte. Tárgyunk szempontjából érdekesebbnek bizonyul az első - 1965ös - kiállítás, melynek szigorú kritikusa fontosnak találja megjegyezni, hogy több mű képviseli 111