Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XX. (1995)

Tanulmányok - Művészettörténet - K. Peák Ildikó: Képzőművészet, politika és közönség Salgótarjánban az 1960-as években

a pop art irányzatát s a „jó gondolatok ellenére formalizmus, moderneskedés" tapasztalható a tárlaton. Ezzel elérkeztünk a kor művészeti ideológiájának, művészetfelfogásának sarkalatos pontjához, fő problémaköréhez. Az 50-es években Magyarországon - hasonlóan a szocialista tábor többi államához - a képzőművész számára egyetlen lehetőség nyílt; a szocialista realizmus Szovjetunióban kialakított kliséinek másolása, vagyis a (elsősorban ipari) munka s a munkás heroikus, színpadképszerű, „valósághű" optimista ábrázolása. Ezzel szemben nyugaton a művészet a „kapitalizmus rothadásával" párhuzamosan válságba került - legalábbis a hazai ideológusok szerint - s e válság tünetei voltak a látványt átértelmezve bemutató, önálló képi világot kialakító izmusok. A magyar közönség „... 1950 után absztrakt képet nyilvánosan legfeljebb a Gyarmat a föld alatt című kollektív filmalkotásban láthatott, amelyben a műgyűjtő, kém, olajmilliomos és bérgyilkost felbérlő trösztvezér lakásán tesz látogatást az ÁVH ugyancsak rajzolgató tisztje. Az absztrakció tehát egész egyszerűen az elvetemültség vizuális bizonyítékává vált." 1956 után e szemléletben bizonyos enyhülés következett be, bár továbbra is „... ha a festészet nem akar megrekedni, a valóságból kell kiindulnia", de „a szocialista realizmusra a merész fantázia, az életnek, az élet fejlődési tendenciáinak mély megismerésén alapuló forradalmi álmodozás is jellemző". A 60-as évek elejétől pedig egyre nehezebb volt megkerülni a nyugatról lassan beszivárgó „modernizmus" kérdését országos s helyi szinten egyaránt. Évtizedünkben számos, az „új művészetet" a közönség számára magyarázni s az ideológiával közös nevezőre hozni kivánó cikk látott napvilágot a megyei lapban. Ezek elsősorban arra kívánták ráébreszteni az olvasót, hogy a műalkotás szépsége nem az ábrázolt tárgy tökéletes természethűségén alapul, egyszersmind megállapították, hogy a művek meg nem értése vezet a modern képzőművészet elleni protestáláshoz. Ennek jegyében a szerzők szükségesnek tartották művészek és közönség találkozási lehetőségeinek bővítését (elsősorban szervezett műterem- és tárlatlátogatások segítségével) s az ismeretterjesztő kiadványok, előadások számának növelését. Ez a tevékenység különösen 1967 után vált fontossá, az MSZMP IX. Kongresszusán ugyanis a művelődéspolitika alapelvei között helyet kapott a stílus szabadságának elve is. Ezt számosan úgy értelmezték, hogy módosultak a marxista esztétika alapjai, pedig itt a szocialista realizmus (melyet még sokan a közvetlenül szemlélhető látvánnyal azonosítottak) új értelmezéséről volt szó. Eszerint a szocialista realizmus nem stílus, hanem művészi magatartás, melyen belül a különböző alkotói útkeresések megengedhetők. Művészet és közönség kapcsolatának mélyítését, az új irányzatok megismertetését tűzték ki célul a 60-as évek közepén és második felében egymás után megalakuló klubok, fórumok. 1965 februárjában alakult - a Karancs Szálló Mozaik-termében - Kojnok Nándor ügyvezető titkár vezetésével a Művészklub, melynek célja az volt, hogy az alkotókat s a város szellemi életében tevékenyen résztvevő művészetszeretőket rendszeres találkozók és programok kapcsán tömörítse. Ez a dicséretre méltó kezdeményezés azonban nem volt hosszú életű. Egy éves eredményes működés után megszűnt a TIT 1966-ban létrejött Művészeti Fóruma is, melyet a szervezők 1968 végén próbáltak újjáéleszteni szabadegyetem formájában, melynek programtervében képző- és építőművészeti, zenei témájú és filmmel, irodalommal foglalkozó előadások kaptak helyet. Az első előadók között Szrogh György, Antal Imre és Keresztúry Dezső neve szerepelt. Az évtized végére a fenti rendezvénysorozatok gyakorlatilag megszűntek működni (pótlásukra megpróbáltak kialakítani egy értelmiségi fórumot, de ez sem vált sikeressé). Nem alakult túlságosan kedvezően művészet és közönség találkozása más formáinak, a kiállításoknak, tárlatoknak sorsa sem. A már hagyományossá vált területi tavaszi tárlatok és a téli stúdió-kiállítások közti időszakokat jobbára néhány kamaratárlat, egyéni kiállítás töltötte ki (elsősorban az ún. hatok; Czinke Ferenc, Iványi Ödön, Mustó János, Lóránt János, Pataki József, Mészáros Erzsébet művei kerültek bemutatásra). Kevés olyan új, érdekes színfolt jelent meg a kiállítási programtervekben, mint az első salgótarjáni Művészeti Hetek keretében megnyílt üvegművészeti kiállítás, illetve az 1969-ben először megrendezett Országos Zománcművészeti Kiállítás. Csökkent a területi tárlatok színvonala is (többen a művészek közül inkább országos kiállításokra adták be alkotásaikat, ahol volt lehetőség tömeges vásárlásra is). Nyilvánvalóvá vált ekkorra az is, hogy a jövőben szükség lesz egy 112