Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XX. (1995)

Tanulmányok - Művészettörténet - K. Peák Ildikó: Képzőművészet, politika és közönség Salgótarjánban az 1960-as években

Bár nem salgótarjáni, hanem nagybátonyi „művészeti" eseményről tudósít a korabeli kritika, mégis érdemes hosszasabban időzni egy bizonyos Koós Hutás Gergely nevű úr kiállításánál, mivel talán egy kissé megvilágítja a fentieket. Koós Hutás Gergely, akit korábban a Népszabadság, mint „közveszélyes lélek- és ízlésromboló szélhámost" kipellengérezett, 1961-ben megkapta műterem gyanánt a nagybátonyi szolgáltató üzem éttermét s kiállítást is rendezhetett ugyanott. A kiállított „alkotások" nemcsak az egyszerű látogatók, de a bányaüzemi vezetőség tetszését is elnyerték. A képek többsége naturalista csendélet és tájkép (minden fűszál külön-külön volt megfestve!) volt, de a kritika szerint Koós Hutás „nem átallott nagyjainkhoz is khozzányúlni". A Lenin tanítása című csoportképen Lenin fatönkön ül, mert ő döntötte meg a tőkét(!), körülötte a marxizmus nagyjai mellett a „művész"és gyermekei láthatók. Koós Hutás egyébként - „biztos, ami biztos alapon" - a kiállítást körülaggatta Lenin-idézetekkel." Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy a megye és a város kulturális vezetése - a helyi művészek és az értelmiség segítségével - határozottabb módon foglalkozzon a képzőművészeti ízlés, a látáskultúra fejlesztésével. Már 1959-ben megállapodás született a Nógrád Megyei Tanács és a Műcsarnok között, melynek jegyében az utóbbi intézmény vándorkiállításokat küldött a megyébe, ezek többségükben a képzőművészet kiemelkedő alkotásait bemutató reprodukciós anyagok voltak. 1960 nyarán a TIT is szervezett vándorkiállításokat, két válogatást - a XIX. század művészete és Felszabadulási grafikai sorozat címmel - végigvonultatva a településeken. Szintén 1960-ban láthatta az érdeklődő közönség Cserepes István műveinek poszthumusz bemutatóját, melyet a kritika különösen a fiatalok figyelmébe ajánlott, javasolva, hogy a helyi KlSZ-szervezet kollektíven tekintse meg a kiállítást. Ez évben még két alkalommal, tavasszal és ősszel várta látogatóit a helyi képzőművészek tárlata (itt szeretnénk megjegyezni, hogy e rövid tanulmány nem törekszik tíz év valamennyi kiállításának, rendezvényének felsorolására, csupán azokat a bemutatókat említi, melyek a téma szempontjából különösen érdekesek). Salgótarján város vezetése 1960-ban két éves népművelési munkatervet dolgozott ki. A tervezet hangsúlyosan foglalkozott az ismeretterjesztés javításával (reprodukciók, előadások segítségével) és fokozottabban támogatni kívánta a két városi képzőművészeti szakkört. Ezek közül csupán az 1958 óta Iványi Ödön vezette bányász képzőművészeti kör működött, az acélárugyári jóformán csak papíron létezett. A fenti munkaterv felszínessége ellenére az 1960-as évek legelején már nyilvánvalóvá válik, hogy a helyi párt- és igazgatási apparátus fokozott mértékben igyekezett „felkarolni" a képzőművészet ügyét. A megyei pártbizottság a „képzőművészeti kultúrpolitika jelentőségének megfelelően helyes eszmei-ideológiai tanácsokkal, okos irányítással szolgált... de a megyei tanács népművelési osztályának segítségét sem nélkülözték a Nógrád megyei művészek". A ma már megmosolyogtató frázisok ellenére el kell ismerni, hogy a fenti két - a korszakunkban mindenhatónak számító - intézmény jelentős mértékben támogatta a helyi képzőművész munkacsoportot (melynek titkára 1961-ben Czinke Ferenc lett). Kiállítási, megjelenési lehetőségeket, díjakat, megbízásokat kívántak biztosítani a csoport tagjai számára s javítani élet- és munkakörülményeiket. Az állami- és pártszervek fokozottan tevőleges jelenléte egyébként az évtized során mindvégig meghatározta Salgótarján kulturális életét. Ez a jelenlét a megyeszékhelyhez méltó infrastruktúra kialakítása mellett egy országosan is számottevő művészeti centrum kialakításának szándékában csúcsosodott ki. Az évtized kezdetén a szép tervek, a lelkes szervezés ellenére a hangsúlyozottan munkásváros és a majdani kulturális központ közti számtalan lépcsőfok egyszeri meglépése nem volt zökkenőmentes. A tárlatok gyakoribbá válását nem követte a színvonal s a látogatók számának növekedése. A közönség (melynek zömét a szervezetten látogató üzemi brigádok s diákok alkották) a kiállításokat mint látványt, attrakciót értékelte s kevesek fejében fordult meg a vásárlás gondolata. Szórványosak voltak az üzemi vásárlások is. Bár már az évtized elején körvonalazódott az igény köztéri alkotások elhelyezésére, a jelentősebb beruházásokra az 1960-as évek közepéig várni kellett. 1961 végén az MSZMP Nógrád Megyei Bizottsága baráti beszélgetésre hívta össze a megye képzőművész csoportjának vezetőit. A beszélgetés - úgy tűnik - inkább „fejmosásként" indult s vitává 108