Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Történelem - Balogh Zoltán: Vendéglátás Salgótarjánban 1890–1922

erkölcsi bizonyítvány beszerzése volt szükséges. A magyar állampolgárság igazolására hosszú ideig elegendő volt a községi illetőségi bizonyítvány, azonban az 192l-es italmérési törvény már szigorúan csak a belügyminisztérium által kiállított állampolgári bizonyítványt tekintette elfogadhatónak. E törvény szerint tehát az italméréshez az iparhatóság engedélye kellett, ami viszont tulajdonosát semmilyen ipar űzésére nem jogosította. Vendéglők és kávéházak italmérési engedélyt csak az iparengedély előzetes beszerzésével kaphattak. Az italmérők az engedély, mint az államtól nyert értéket képviselő jogosítvány után, az államkincstárnak állandó (fix) összegben megállapítandó évi illetéket tartoztak fizetni. Az engedélyilleték nagyságát elsősorban az üzlet jövedelmezősége szempontjából állapították meg, de szerepet játszott abban a terjedelem, a minőség és a forgalom is. Az üzlet megindításához mindenekelőtt alkalmas helyiséget kellett keresni. Ez két úton történhetett, saját házban vagy bérelt helyiségben. Tehát bérlet esetén a helyiségért is kellett fizetni egy meghatározott összeget, és feltételezzük, hogy az üzlet indításához legalább minimális tőke is kellett. Több tőkebefektetést igényelt a kávéházak üzemeltetése. Talán ezzel is magyarázható a Korona szálloda kálváriája, amely igen gyakran cserélt gazdát. A bérleti rendszer inkább a község központjában fekvő szállodák, kávéházak, vendéglők esetében volt jellemző. A kisebb vendéglők és kocsmák esetében, amelyek egy-egy újabb utcában keletkeztek, a saját házban és az utódok által folytatott italmérés volt megfigyelhető. Ezeknél nem volt ritka, hogy mészárosok és hentesek italmérési engedélyt is szereztek, sőt néhol - az úrbéri idők szokásmaradványaként - a szatócsüzlet mellé kocsma is társult, pedig a törvények szigorúan tiltották. A szatócsüzletbe asszonyok és lányok is jártak, akik a kocsmai beszédtől megbotránkozhattak." A tulajdonosok és a bérlők nagy része a bevándorolt zsidó vallásúak közül kerültek ki. Salgótarján meginduló ipari fejlődése és annak gazdasági, kereskedelmi lehetőségei egyre több zsidót vonzottak a településre. Számuk 1870 és 1900 között több mint négyszeresére nőtt. A vendéglátásban az italmérés állami kézbevételéig (1888), mint a község és a földesurak regálebérlői tevékenykedtek. Ezután önálló üzleteket nyitottak. A regálebérlői tevékenységből származó hasznot újabb üzletek alapításába, vagy éppen gyáralapításba fektették. 1894-ben alapította Keszler Antal, Böhm Béla és Bauer Miksa a megye egyetlen gépgyárát. Érdemes megnéznünk, hogy milyen úton jutottak el a gyáralapításig. Keszlert az 1870-es években Lippe Vilmos társaságában a bánya, a 80-as években a község kocsmáltatási (bormérési) jogának bérletében találjuk. Böhm Béla ekkor kocsmárosként tevékenykedett. A 90-es évek elején csatlakozott Keszlerékhez, és szeszes italok nagybani árusításával foglalkoztak. Böhm emellett kézi zálogházat is nyitott, amelybe belépett Bauer Miksa, a harmadik gyáralapító is. A zálogháznyitás úgy látszik jól jövedelmező üzlet volt. A másik gyáralapító, a várossá válás után létesített likőr- és rumgyár tulajdonosa is próbálkozott ezzel. Keszlerék természetesen megszerezték a vegyeskereskedésre és az italmérésre is az engedélyt, ahogyan tette ezt a többi üzem is, hiszen ezek újabb hasznot hajtottak. A vállalkozáshalmozás ezzel még nem ért véget, az alapítás után két évvel szesznagykereskedésre nyertek jogot, ami feltehetően az új gyár külföldi munkásai sörfogyasztási szokásaival függött össze. A gyártulajdonosok - a legnagyobb adót fizetők jogán - helyet kaptak a község képviselő-testületében is." E jogon bekerült a képviselő-testületbe Kohn Lipót is, aki a gyáralapítás hasonló útját járta be. Neve először a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara iparosjegyzékében fordul elő, vendéglősként említik 1890-ben. Három évvel később, mint szálloda és kávéház-tulajdonos jegyeztette be a cégbíróságnál, és minden bizonynyal a Vadász szálloda az ő tulajdonába ment át. Amint már utaltunk rá a szállodát Groszberger Adolf likőr és ecetgyáros építtette a 70-es évek végén. Kohn üzenetét 1897-ben szesz-, bor és sörnagykereskedésre is kiterjesztette, majd zálogházat nyitott. Ebben az évben szerepelt Kohn Lipót a virilis jegyzékben először, 542 Ft adóösszeggel. Az 1910-es évekre adója 1800 és 2000 korona között mozgott. Később üzletköre vegyeskereskedéssel bővült majd a háború alatt égetett szeszes italok előállítására tért át. 1928-ban már a Vadász helyén a Salgó likőr- és rumgyár irodái álltak. Bányai regálebérlő volt az evangélikus Weissenbacher János is, aki rövidéletű konyakgyárat létesített Salgótarjánban, de a család vagyoni bukásával a század elején a gyár is megszűnt."" A bérlők többsége azonban ennél rövidebb, egyszerűbb utat járt be. Legtöbbjük - a fenti - egy kézben több engedélyt tartó vendéglősöknél üzletvezetőként volt alkalmazva. Mások pincérekből lettek előbb bérlők, majd tulajdonosok, amikorra az önállóvá váláshoz szükséges anyagi alapot megteremtették. Feltehetően a Vadász szállodában Kohn Lipót üzletvezetője volt az a Weisz Mózes Dávid, aki 1912-ben a Vadász bérlője. A másik jelentős szálloda, a Pannónia üzletvezetője az a Polatsek Ignác, 46