Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Történelem - Balogh Zoltán: Vendéglátás Salgótarjánban 1890–1922

A regálé hatálya alá eső borok és égetett szeszes italok miatti háborúságot a bányaigazgatóság azzal igyekezett kivédeni, hogy egyre nagyobb számban kezdett ládaszámra külföldi söröket rendelni. A munkások így a gyengébb tescheni Lagerbier-t kedvelték meg, a tisztviselők a pilseni söröket fogyasztották. Nem tiltották a regálejogra vonatkozó törvények a bor és égetett szeszes italok nagyban való eladását, a bányaigazgatóság ezért hordónként mérette ki a szeszes italokat. Megengedték a külföldi sör és bor lepecsételt palackokban történő kiszolgálását is. A salgótarjáni bányásztelep, a kolónia társadalmi életének a központja az „étkezőház" volt. A 24 öl és 1 láb hosszú 9 öl és 3 láb széles (kb. 48x19 m) kőből és téglából épült, kátránypapírral fedett épület tekinthető - a kocsmák kereteit túllépő - salgótarjáni vendéglátás első emlékének. Az épület belsejében külön helyiségek álltak a tisztviselők és a munkások rendelkezésére. A vendéglői tevékenységen kívül betöltötte a kaszinó szerepét is, sőt szállodának is használták vendégszobáit az üzemet felkereső felettesek és meghívott vendégek. Az épület kocsmajellegű része, a kantin a munkások pihenő és szórakozási helye volt. A tisztviselők kaszinói életet éltek, amelynek középpontjában az olvasószoba és a biliárd állt. Valószínű azonban, hogy az étkezőházban külön étkezőhelyiségekkel bíró altisztek és munkások sem az olvasószobát, sem a tisztviselők ebédlőjében levő biliárdasztalt nem vehették igénybe. A bányavállalat és a vasgyár megtelepülése lassanként a község lakosságának életformájában is változásokat idézett elő. Igaz ugyan, hogy a telepek teljesen önálló életet éltek, sőt sokáig közigazgatásuk is önálló volt, és még szakmunkásaik és tisztviselőik sem voltak magyar származásúak. A környék lakosságából jobbára az idénymunkások kerültek ki. Mindenképpen fontos volt az a tény, hogy az új üzemek működtetése megkövetelte a szakszerűséget, a szervezettséget. Az ehhez szükséges új munkakultúra, munkafegyelem ekkor még csak a tisztviselőket és altiszteket jellemezte. Bár a folyamatos termelés biztosítása megkívánta volna, hogy a munkások, vasárnapot kivéve, minden nap dolgozzanak, a bányamunkások tartották a régi szokást, és hétfőn, nem ritkán kedden is „Blaumontagot" vagy ahogy errefelé nevezik „porjatkát" tartottak. Ilyenkor viszont vasárnap is dolgoztak. A munkások élelmi- és fogyasztási cikkekkel való ellátásáról az élelmezési üzlet, a magazin gondoskodott. A beszerzést a gazdasági ügyekkel foglalkozó „provizorátus" hivatalnokai végezték. Ők rendelték a bányamunkások egyik legfontosabb táplálékát, a szalonnát, és a főzéshez szükséges disznózsírt, rizst, kölest, sít, ecetet stb. A kávézás, a kávéfogyasztás terjedésének bizonyítéka, hogy egyre több babkávét kellett rendelni, pótkávét alig ittak. Elterjedt a cukor használata és a liptói sajt fogyasztása. A munkásság tisztaság iránti igényét, vagy arra szoktatását jelezte a szappanfogyasztás emelkedése. Az étkezőház épülete feltehetően 1873 őszére készült el. Berendezése (elég egyszerű volt) három ablakhoz állítható kis reggeliző és kettő viaszos vászonnal borított asztalból állott, amelyhez nádszékek tartoztak. A vendégszobában egy hosszú asztal, egy diófából készült, kétajtós szekrény, egy vas ruhafogas, két vaságy, két dívány, egy éjjeliszekrény és nádszékek alkották a berendezést. A tisztviselők ebédlőjében fali ingaóra, a munkások és felvigyázók éttermében két schwarzvaldi óra függött a falon. A tisztviselői étteremben kőedény és porcelán étkészletet használtak, a munkások fanyelű késsel és villával, pakfongból készült evőkanállal ettek. A világítást a tisztviselői étteremben, ahol a biliárdasztal is volt, egy sokkarú csillár szolgáltatta. A két vasból készült gyertyatartó és a két faggyúgyertya számára készült lámpa valószínűleg a munkásoknak adott fényt. A pékek az éjszakai sütést petróleumlámpa fénye mellett végezték." Salgótarján kapitalizmus kori vendéglátása korai szakaszában nyílhattak az első vendéglők a község központjában, a vásárokhoz, a piactérhez kapcsolódóan épülhettek ki. Telepítő tényezőnek tekinthetők a vásárok és a központi fekvés az első szálloda helyének megválasztásánál is. A „kispiacon keresztül a füleki útról a karancsallyi úthoz vezető út" igen fontos útvonala volt a vásároknak, a Vadász szálloda pedig ezen útvonal metszéspontjában állott. Központi fekvését mi sem bizonyítja jobban, hogy 1912-ben közelében épült fel a második vasútállomás. A legfontosabb tényező az volt, hogy Salgótarján ipari centrummá válásával megnőtt az átutazó forgalom, és szükségessé vált a hosszú úttól elfáradt utazó közönség elhelyezése. A vasúti utazás fáradalmai mellé ugyanis társult még egy jó kis 3 km-es kocsikázás, mert a főtéri állomás megnyíltáig (1913) a Salgótarjánba érkező csak a településtől jó távol tudott kiszállni. Ez után megismerkedhetett az utazó a salgótarjáni sárral, amely a településre visszatérő kupiészerzőt is megihlette a változások láttán: „...Változotta bánya Válto7.ott a gyár... De vigye a kánya Csak maradt a régi Apor és a sár!" 38