Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Természettudomány - Hír János–Mészáros Zoltán. Megkésett emlékezés Lipthay Bélára, Nógrád megye első természettudományos muzeológusára

vényvédelmi Kutató Intézet és az Erdészeti Főigazgatóság állományába tartozó szakemberek vettek részt, a működés dolgi feltételeit a Természettudományi Múzeum Állattára biztosította. A csoport szakmai vezetője az akkori magyar lepkészet egyik legismertebb alakja: Kovács Lajos volt. A Múzeum lepkegyűjteménye akkor is - épp úgy mint korábban és ma is - a magyar lepidopterológia központja volt. Ennek a szakmai központnak - talán iskolát is mondhatnék - két vezéregyénisége volt: Kovács Lajos (az ún. nagylepkék tudója) és Gozmány László, a molylepkék specialistája. A magyar lepkészek - hivatásosak és amatőrök, budapestiek és vidékiek - sorra-rendre megfordultak a Múzeum lepkegyűjteményében. Közttik Lipthay Béla is. Csendes, szerény alakja nem keltett feltűnést, engem Kovács Lajos mutatott be neki. Kovács Lajos minden órányi időt sajnált, amelyet nem a lepkék között töltött. Ennek ellenére a Szécsényből érkező Lipthay Bélát mindig szívesen fogadta, nemcsak kellemes egyénisége miatt, de azért is, mert látogatásai mindig lepkészeti csemegékkel is szolgáltak. Lipthay Béla lepkékkel nem Szécsényben kezdett foglalkozni. Az első világháború után a bánáti Lovrinban kezdte meg lepidopterológiai tevékenységét. Lovrini kastélyuk udvarán Antal fivérével együtt felépítettek egy harminc méter magas fémvázas tornyot, a tetején kis terasszal, ahová esténként felvittek egy gáz-lámpát és éjszakákon át ott gyűjtötték a lepkéket, a környék lakóinak megdöbbenésére. A kastély egy nagyobb szobájában rovartani laboratóriumot rendeztek be, ahol kis ketrecekben nevelték a hernyóként gyűjtött fajokat. A magyar lepkésztet egyik bölcsője Herkulesfürdő volt. Lipthay Béla gyakran tartózkodott és munkálkodott Herkulesfürdőn. A Kovács-villában lakott, amelynek toronyszobájában egész éjszaka nyitva voltak az ablakok, égett a villanylámpa, s várta a lepkéket, amelyek közül számos fajt a Kárpát-medencéből elsőként ő mutatott ki. Nappal a környező hegyeket, a híres-nevezetes Domogledet mászta, s fáradhatatlan energiával gyűjtötte a déli-Kárpátok endemikus nappali lepkéit. Idézem egykori gyűjtőtársát, a Temesváron élő König Frigyest: „Volt az én gyűjteményemben egy példány Hydraecia leucographa (Gortyna borelli), amelyről Abafi Aigner Magyarország lepkéi című könyvében az áll, hogy hazánkban csak a Domogleden fordul elő, Herkulesfürdőn. Általában Európában mindenütt ritkaságnak számít ma is. Az én példányom Temesváron egy városszéli utcalámpáról származott, 175 km távolságra Herkulesfürdőtől, itt a Nagyalföld tükörsima sarkában, 90 m tengerszínt felett. Nem valószínű, hogy ilyen messze elkóborolt volna... Amikor néhány évvel később megint egy egészen friss példány ült reggel egy lámpaernyőn, biztossá vált, hogy itt tenyészik. Utoljára a tápnövényen sikerült hernyókat és bábokat gyűjtenem a kocsord (Peucedanum) gyökereiből szikes talajon. Közben Lipthay Bélának is sikerült egyet gyűjtenie Lovrinban. Egy nőstény lepetézett nálam. Lipthay beküldött Lovrinból egy parasztszekeret, hogy ássunk ki a kocsissal egy rakomány kocsord-gyökeret, ő azokat Lovrinban elülteti és a tőlem kapott petékből megpróbálja tenyészteni e fajt, ami később sikerült is, neki is és nekem is. Busásan megjutalmazott ezért. Beküldött nekem szekéren 100 db. 40x50 cm méretű vadonatúj gyűjteménydobozt luxuskivitelben. Mindkét fivér ügyes barkácsoló volt. Vásároltak egy vagon pácolt bükkfát, még két évig tartották szárítóban, aztán készítettek különleges szerszámokat, berendeztek egy asztalosműhelyt, egy jókezű sváb asztalosmesterrel készíttettek 500 gyűjteménydobozt, molymentesen záró üvegezett rámával, fényesre lakkozva. Ezekből kaptam százat, amelyekbe azután a gyűjteményemet elhelyeztem." Eddig az idézet, amely jól jellemzi Lipthay Béla szakmai és emberi magatartását. Ebben az alapállásban találjuk meg azt a „titkot", ami őt képessé tette a második világháborút követő nehéz időkhöz való alkalmazkodáshoz, a vagyonról való lemondáshoz és az egyszerű emberek életmódjának legtermészetesebb módon való átvételéhez. A muzeológusi „félállás" számára azt jelentette, hogy együtt maradhatott szeretett lepkéivel, és napi munkája után éjszakánként Szécsényben folytathatta azt amit Erdélyben abbahagyott: lepkéket gyűjtött. Ennek eredményeképpen gyűjteménye a következő évek során tovább gyarapodott: 60000 példányt számlált. Fáradhatatlanul dolgozott, preparált, gyűjteményt rendezett. Kis motorján hátizsákkal járta a környéket. Gyakran megfordultak nála az Állattár munkatársai, hogy munkáját „ellenőrizzék". Az ellenőrzés azonban többnyire egyenrangú emberek - szakemberek - disputájává vált. Lipthay Béla lepkéi - még feldolgozójuk életében - méltó helyükre, az állattár lepkegyűjteményébe került, s szolgálják a magyar és nemzetközi tudományt. 158