Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Művészettörténet - Peák Ildikó: „Profán mítoszvágy”

va ülő, kontyos hajú, monumentális női akt uralja. Mellette a földön korsó áll. A környezet - elől jobbra fatörzs részlete, balra lent a völgyben házak körvonalai, mögöttük hegyek - kevésbé hangsúlyos, csupán díszlet. A hangsúly a meggörbült test ívén van, mely a fej mozdulatával tovább vezeti a tekintetet le a völgybe. A nagy felületek, a női figura kidolgozatlan arcvonásai, a kissé szögletes körvonalak az elnagyoltság, befejezetlenség érzetét keltik a nézőben. A Fürdőző lány (ltsz.: 81.601) hasonló kompozíciós elven alapul. Itt is az előtérben, kissé jobbra magasodó hegytetőn áll erősen meghajolva (szinte összekuporodva) a női akt. Háta mögött - jobbra fatörzsek nyúlnak a magasba, balra lent völgyben, vagy szakadékban néhány folttal jelzett fák lombjai látszanak. Bár a figura itt is erősen hangsúlyos, funkciója a képen egészen más - nem szakad ki annak teréből. A kibontott hajú lány alakja egy - majdnem szabályos - körbe foglalható, mely mentén a meghajló test íve, a kéz a víz s a háttér fatörzsének részlete vezeti a tekintetet. A háttér már nem különálló, semleges díszlet, a kinyúló ág követi a test mozgását, a falombok közelítenek a képzeletbeli körhöz. A formák dinamizmusa révén megvalósul ember és természet összhangja, szinte tökéletes szimbiózisa - az önmagába visszatérő körvonal a természet örök körforgását is jelképezi. Harmónia nemcsak viszonylag statikus ábrázolások kapcsán nyilvánulhat meg. A tájban végzett munka s az alkotó, elmélyült szellemi tevékenység szintén alkalmas arra, hogy az örök aranykor békéjét sugározza. A hazafelé tartó emberpár, az evezősök munkája kemény, de nem lélekölő robot, mint a „civilizált" gyárakban. Az Emberpár (Hazafelé) című 1920-ban készült tusrajzon (ltsz.: 81.114) fején kosárban valamilyen termést egyensúlyozó férfiakt és karjaiban talán baromfit tartó szoknyás nőalak lépdel a tájban. Mozdulataik fáradságról tanúskodnak, de érezzük, hogy munkájuk összetartozásukat erősíti. Az 1920-ra datált Evezősök című lavírozott tusrajz (ltsz.: 81.118), melynek később, 1924-ben rézkarc-változatát (ltsz.: 81389) is elkészítette Derkovits, terében átlósan mozgó csónakban két meztelen férfialak evez. A grafika dinamizmusát az erőteljes mozdulatok mellett az evezők által felkavart víz hullámzása is aláhúzza. A horizont elmosódott, a két férfi egyedül van a végtelennek tűnő vízen. Bár enteriőrben zajlik cselekménye, mégis ideköthető - sőt kapcsolódik a következőkben vizsgálandó kompozíciókhoz is - a Zongorázó című 1920-ban készült lavírozott tusrajz (ltsz.: 81.347). A jelenet színtere alig jelzett - talán tágas színpad, kétoldalt sötéten gomolygó felhőkre emlékeztető függönyökkel. A háttérben, a háromszögbe foglalt kompozíció csúcsán, félig háttal ül a zongorista. Hangszerének a képtérből is kinyúló kontúrja aláhúzza a jelenet felépítését. Az előtérben jobbról és balról két félmeztelen figura ül előrehajolva. A három alak arc nélküli, gesztusaik a zene élvezetéről, őszinte átéléséről tanúskodnak. Derkovits nem egyedüli, egy bizonyos hangversenyt kívánt megörökíteni - muzsika és ember örök érvényű kapcsolatát emelte a szimbólum szintjére. Zene és paradicsomi lét összefonódásának eszméje nem új keletű A görög-római mondavilág, a keleti mitológiák héroszai, istenei élvezik a muzsikát, a keresztény mennyországban az angyalok kara, a szférák zenéje dicsőíti az Urat. Az ideális földi paradicsomban az ókori mondák pánjai, faunjai, pásztorai fuvolán, pánsípon játszanak. A zene, mint a szépművészetek legmagasabb rendű műfaja századokon át napjainkig a harmónia megtestesítője maradt. Derkovits Gyula szorosabb értelemben vett Árkádia-kompozícióin is megjelenik e motívum. Az 1921 körül készült Férfi fuvolával című kismértékű rézkarcon (ltsz.: 81.380) alacsony horizontú mezőn izmos, szikár férfiakt játszik teljes átéléssel hangszerén. A Zenélők és Táj alakokkal címeken is ismert Koncert (ltsz.: 81.401), mely egyébként egy, a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő nagyméretű olajkép rézkarcváltozata, még hangsúlyosabban érzékelteti ember, természet és művészet összefonódását. A reneszánsz eredetű gúlakompozícióba rendezett aktok baldachinként föléjük boruló lombok alatt helyezkednek el. A távolban, a háttér dombjai alatt épületek körvonalai látszódnak. A kép középpontja a csellón játszó férfiakt. Az előtérben balra kezében gyümölcskosarat magasra tartó nőalak hajlik gyermeke fölé, jobbra összekuporodva guggoló férfi, kezében vésővel. A jelenet a XVI-XVII. századi festmények hagyományaira épülő allegória. Az előtér egymás felé hajló figurái a természeti és emberi termékenységet, a lét alapját jelentő anyaságot, illetve az alkotó tevékenységet, a munkát szimbolizálják. E vegetatív és szellemi létet foglalja egységbe a zene. A rézkarc az 192l-es olajfestménynél szűkszavúbb, lényegre törőbb. Derkovits e változaton elhagyta a háttér korábbi, nem szorosan kapcsolódó mellékalakjait. Az aranykorra vonatkozó elképzelésekhez - a Biblia keletkezése óta - szorosan hozzátartozik a bűnbeesés előtti „paradicsomi ártatlanság" eszméje, Ádám és Éva - a boldog emberpár - figurája. Derkovits Ölelkező párja (ltsz.: 81.121), Szerelmespárja (ltsz.: 81.387), a Szigeten (ltsz.: 81.113) két figurája mentes a társadalmi konvencióktól, a polgári társadalom szabta kötöttségektől. Egyszerűen, természetesen léteznek, szeretik egymást. Az erotikum helyett e grafikák elsősorban két ember szoros összetartozását érzékeltetik. 110