Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIX. (1994)

Tanulmányok - Művészettörténet - Peák Ildikó: „Profán mítoszvágy”

és 1926 közti - az osztrák fővárosban töltött - időszak során kifejezésmódja expresszívebbé válik. Alkotásain felbukkan későbbi szimbólumrendszerének két ismerős figurája: a túltáplált, brutális rendőr és a kopasz kispolgár. E korszak meghatározó motívumai a halál és a menekülés. Hazatérése után Derkovitsot kezdetben az utca, a nagyvárosi élet színpada foglalkoztatta. Nem véletlenül használjuk itt a „színpad" kifejezést, hiszen Derkovits a városi élet egy-egy jelenetét, figuráját egyedivé, szimbolikussá avatja. A jelképiséget erősíti, hogy a művész nem érzékelteti a teret, az alakok, házak egymás mellé rendeződnek. 1927 után jelenik meg Derkovits életművében az otthon - az önmagáról és Vikiről készült kettős portrék sorozata. Ez összefüggésbe hozható életkörülményeinek kiegyensúlyozottabbá válásával. A baloldali elkötelezettségéről ismert Derkovitsot ekkor keresi meg a kommunista párt, melynek szüksége volt olyan megbízható partnerre, akinek a párt anyagi támogatásával bérelt lakása a hazatérő emigráns kommunisták számára biztonságos munkahely és titkos találkozók színhelye lehet. E megbízatás viszonylagos anyagi biztonságot nyújtott, s lehetőséget az alkotó munka folytatásához. Ebben a rövid, kiegyensúlyozott periódusban keletkeztek a művész talán legismertebb festményei; a Mi ketten (1929), a Szőlőevő (1929), a Halas csendélet (1928-1930), valamint az 1514 címet viselő Dózsa-fametszetsorozat (1927-1930). Ez utóbbi, a múlt parasztfelkelése kapcsán nyilvánvalóan aktualizál, a kor osztályharcára utal. Az 1930-tól 1934-ig - a művész haláláig - tartó utolsó szakaszra a nyomor nyomja rá bélyegét. 1930 elején a művész pártkapcsolatai megszakadtak; ez Derkovitsék viszonylagos anyagi biztonságát is megrendítették. Lakbérhátralékuk felduzzadása kilakoltatásukhoz, majd rendőri meghurcolásukhoz vezetett.' Az ekkor már súlyosan beteg művész ebben az időszakban készült alkotásai gyakran ironikusak, sőt karikírozottak; grafikáin kövér, kopasz polgárok, ítéletvégrehajtók, bírók jelzik Derkovits megkeseredettségét. Festményei - így a Téli viharban (1931), a Híd télen (1933) - a társadalom perifériájára kényszerítettek kitaszítottságát érzékeltetik. Utolsó képe, a Fázó asszony festése közben érte a halál 1934 június 18-án. Derkovits munkásságának e rövid bemutatása során is nyilvánvalóvá válik, hogy a napjainkig megjelent monográfiák, tanulmányok elsősorban a művész munkásságának a húszas évek második felétől 1934-ig terjedő szakaszával foglalkoztak. Tették ezt nemcsak azért, mert ekkorra forrott ki, érett meg a jellemző derkovitsi stílus - hanem mert ebben a periódusban érhető tetten a művész egyre kifejezettebb baloldali elkötelezettsége. Az Árkádia-kompozíciók E rövid dolgozatban azonban a legelső, ún. Árkádia-periódussal szeretnék foglalkozni a Nógrádi Történeti Múzeum tulajdonában lévő Mihályfi-hagyaték néhány grafikájának és festményének kapcsán. Mihályfi Ernő - baloldali publicista, később politikus - barátja s méltatója volt Derkovits Gyulának. Jelentős kortárs magángyűjteményéből mintegy száz Derkovits-grafika, festmény került a múzeum gyűjteményébe. Az alkotások számottevő része - többségében tusrajz, illetve rézkarc - datálható a fenti, 1918-tól 1923-ig terjedő időszakra. Az aranykor, az örök Árkádia - ahol mindenki szép és örökké fiatal, a természetben él és kizárólag annak javaival táplálkozik - vissza-visszatérő téma a képzőművészetben. Különösen érvényesül ez kifinomult, vagy túlérett társadalmak szellemiségének visszahatásaként - gondoljunk itt a XVIII. század második felének rousseau-i világszemléletére. A XIX. század közepére, második felére nyilvánvalóvá vált, hogy az ipari, polgári társadalom nem képes eleget tenni az aranykort idéző céloknak; nem képes megvalósítani a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét. Werner Hofmann, a neves művészettörténész szerint a XIX. században „az aranykorról léteznek konzervatív és forradalmi elképzelések". Utóbbiak „...célzatos, civilizációs közösségi elgondolásokkal teli látomások, melyek a tevékeny, tervszerű emberboldogítást magasztalják... Az értelemben hívők az emberiség kezdeti, felhőtlen állapotának felvilágosodott újjászületésében reménykednek." A századfordulón Paul Cézanne, a modern művészet atyja így határozza meg az alkotás végső célját: „a zsenialitás az volna, ha kibontakoztatnánk minden dolog baráti összetartozását, a szabadban, azonos emelkedettségben, egyazon irányban." Már az impresszionisták is ezt kívánták elérni, hiszen az ő természetrajongásuk is ember, tárgyak és természet elkülönítetlen paradicsomi közösséggé való színes összeszövődésére törekedett. A századforduló művészei közül volt, aki a civilizációtól, a kor társadalmának hierarchiájától, etikettjétől messze, a természeti népek között vélte megtalálni az örök aranykort, mint Paul Gauguin. 107