Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVIII. (1993)
Tanulmányok - Irodalomtörténet - Kovács Anna: „Elvem: élet és literatura”
vonzódás ragad engem is ez örvényre." 19 Az ő munkásságában lelte fel Szabó István azokat a szakterületeket és értékeket, melyeket követni és képviselni kívánt, üyen volt a nyelvtörténettel összefüggésben a magyarok eredetének kutatása, az irodalmi és népnyelv összekapcsolása, - s mind ezt a nemzeti hagyományokat szolgáló hazafias célzattal, és a világra (ki)tekintő szemlélettel. „Én e férfiúnak útját a régi históriában tekervényesnek látom ugyan, de végre jónak. Úgy jár б mint a Duna... Meg vagyok gy6z6dve, őseink történeteit Horvát István, tévedezve ugyan, de végre felfódözi." - meggyőződésként írta le ezt a tévedését 1839. december 21-én Guszonáról Toldy Ferencnek küldött levelében. 20 Ebben a levélben köszönte meg Toldy Ferencnek, aki az ajánlója volt, hogy az akadémia tagjai sorába választotta, és kifejezte azon szándékát, hogy a tudós társaság céljaival továbbra is együttműködik. Az ifjú akadémiai tagot még az a megtiszteltetés is érte, hogy gróf Széchenyi István indítványára a legnagyobb tiszteletdíjat szavazva meg, mit magyar író addig nyert, az Odysseia fordítását (1846-ban a Hellen classicusokban) kiadták. Az akadémiai tagság után mindössze három évvel később, 1842-ben Szabó István, a Kisfaludy-társaság tagja lett, mely az előbbivel felérő irodalmi elismerésnek számított. Ebben az évben fordította az Iliast, mely jóval később, 1853-ban jelent meg, Bartakovics Béla egri érsek támogatásával, és Hunfalvy Pál majd hetven oldalas értő, méltató tanulmányával. Szabó István fő művein, Homérosz-fordításain túl egész addigi munkásságát, elhivatottságát értékelte a 40-es években az irodalmi szakma és közélet. Toldy Ferenc is, mint a kritika és az irodalomtörténet tudományos igényű szaktekintélye mindig nagyrabecsülte fordítói teljesítményét, nyelvi leleményét. 1847-ben a Szépirodalmi Szemlében a rá oly jellemző túlzással írta le: „két költőnk volt az ujabb időben, ki nyelvünk tovább fejlesztésére s gazdagítására lényegesen hatott: Csokonai és Vörösmarty. E részben Szabó Istváné a harmadik koszorú." 21 Bár a későbbiekben Toldy maga is visszafogottabban és reálisabban Ítélte meg Szabó István tevékenységét, de még itt az 1840-es évek derekán az elragadtatás hangján a filológus műgonddal s nem is minden költői érzék nélkül dolgozó Homér fordítót dicsérte meg. Szabó István pályája első szakaszában irodalmi sikereket, elismeréseket vehettünk számba. Személyes levelezése mégis arról tanúskodik, vagy inkább csak azt sejteti, hogy ezek a sikerek nem hozták meg a megelégedettség érzését, örömét, mintha kívülről, távolról szemlélte volna irodalmi pályáját. A távolság nagyon is valóságos, és több rétegű. A korabeli Magyarországban még többé-kevésbé falun s elszigetelve élt az Írótársadalom nagy része, az elszigeteltség élményét kénytelen tényként fogadva el. Szabó Istvánt igen mélyen érintette ez, hisz helyzetéből adódóan fokozottan érezte bezártságát. Nagyban hozzájárult ehhez - s nem feledkezhetünk meg erről - anyagi helyzete. Szabó István nem volt vagyonos, papi javadalmából szűkösen élt, az utazás de még a könyvek beszerzése is nehéz terhet jelentett, „...képzelheted, melly igen nehéz verekedik falu helyen tökélyre egy ollyan, ki maga neveli magát... én a nógrádi várakról, melly éknek romain nem egyszer andalgók, könyvek szűkében, valami méltót nem adhatok" - panaszolta barátjának Mindszenthy Gedeonnak gondjait, hiányos felkészültségét. 22 De nemcsak a pénznek, az időnek is szűkében volt, hisz hivatali teendői lekötötték, ám főként az inspiráló, ösztönző és kritizáló szellemi társaság hiányzott. „De egy bizonyos szellemi társaságtól annyira elszigetelve, hogy csak jelen dolgozatomat sem nézethetnem által valakivel, és noha a klasszikus keletnek két érdekes nyelvét tűrhetően bírom, könyvek nélkül annyira szűkölködvén, hogy eddig zsidó szent írást is korcsma-árendástul kell olvasnom, és amit a görög remekekbül sajátomnak vallok... az úgynevezett olcsó kiadás szerint hozathatám meg... az irodalmi pályán feltűnő szerencsével nem járok... a nemzetem származásáról szóló mélly nyomokat távolrul kisérhetem és valamennyire megfoghatom." - Szabó István 1837-ben írta e megvilágító gondolatokat, de a forrásokból úgy látjuk, hogy nem változtattak lényegesen élethelyzetén az irodalmi sikerek sem. 23 Már mint akadémiai tag jegyezte le e megrendítő sorokat: „Barátaimtól halál által elejtve, ridegen élek." - 1840-ben: és „Legalább juthatnék a t. Társaság által jóságosan kitűzött munkadíjhoz, - sóhajtotta az anyagi gondok szorításában 1841-ben. 24 Az 1940-es évtizedből feltűnően kevés adat áll rendelkezésre, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idejét önéletírásában sem érintette. 1848 Szinte minden ismeretünk akkori életéről az, hogy ezt az időszakot Pilisben töltötte. 1848. január 21-én ott keltezett levelében írta: „Szemem odavan!" 25 214
