Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVIII. (1993)

Tanulmányok - Irodalomtörténet - Kovács Anna: „Elvem: élet és literatura”

Az árva vándor Szabó István nagy kort ért meg, életútja átfogja csaknem az egész 19. századot. 1801. július 4-én született Veszprém megyében, Bakony szentkirály on, földműves, református családban. Igen korán árvaságra jutott, előbb anyját a cseszneki származású Tarkányi Évát, majd 11 évesen atyját Szabó Jánost is elvesztette. Ekkor - ahogyan visszaemlékező önéletrajzában írta - „az egyedül maradott gyermekre rátevé kezét Eszterházy László gróf és rozsnyói püspök ügyvéde, Molnár Ferenc buzgó katolikus. A mostoha férjhez ment, s a takaros birtokot a gyámatya elárverezteté, hogy az árvának iskolai nevelést ad." Iskolai tanulmányait a pápai református kollégium tanulói között kezdte meg Szabó István, majd hogy gyámja a fiú jövőjét biztosítsa, előmenetelét segítse a rozsnyói püspöki nevelőintézetbe küldte 1813-ban, hol még ebben az évben a katolikus egyház tagja lett. Lényegében ezzel a ténnyel eldőlt az is, hogy milyen pályára kerülhet, az árva - ténylegesen vagyontalan - gyermeknek nem kínálkozott választási lehetőség. Pápán, de főként a püspöki bányavárosban Rozsnyón idegenül érezte magát a messziről érkezett „tapasztalatlan kálvinista gyerek", a biztató, bátorító fogadtatás ellenére is. Magányát csak iskolatársai közelsége enyhítette, hisz a korabeli város a diákéletnek is mozgalmas központja volt. Szabó István a nagymúltú és felvilágosult szellemű római katolikus főgimnázium tanulója lett, mely intézmény diákjainak alkalomadtán még a táncot is megengedte, holott az helytartótanácsi rendelettel tiltva volt. 1813-ban kezdte meg gimnáziumi első osztályát és 1819-ben fejezte be a hatodik évet. Ekkori önmagára mint „félénk árva vándorra" emlékszik vissza, s kudarcait még idős korában sem tudta elfelejteni. Minden bizonnyal az idegenség, otthontalanság érzetéből adódó felfokozott megfelelni vágyás sarkallta mindenáron való bizonyításra, s ez volt alkotóvágyának - a lelki érzékenység mellett - korai össztönzője, motiválója. „Ez a gyermek bátortalan, mert neveletlen volt. Egyszer a Collégium (a pápai) nagy urakat várt, s ő volt megbízva, két sor Zrínyi verssel köszönteni majd. Jött a fényes, aranygombos úri sereg, egy kiváló nagysággal az élen. Az elfogult és ilyen percre nem álmodott gyermek mondott egy szót, aztán elakadt. Hiába biztatta a matador, nem ment. A fülig pirult fiú tán ma is resteli a fiaskót." Hasonló élménye maradt Rozsnyóról is Szabó Istvánnak. A kispapok - mesélte - próbaszónoklatot szoktak tartani az ebédlőben, s a szónok éppen ő volt, amikor megjelent a püspök is a tanárokkal. Hiába hitte ekkor már, hogy a szónak és eszmének elég bőségében van - a nagy hallgató olly zavarba hozta, hogy csak kipked-kapkod, hebeg aztán eláll. E kudarc szemtanúja a pártfogó Eszterházy László, a bőkezűségéről híres püspök volt, ki tettei alapján (iskola-támogatás, gőzhajó építés) Szabó István szerint „a maga terén egy Széchenyi lelkével bírt". A rozsnyói felsülés, ez az élmény annál is inkább fájó volt Szabó Istvánnak, hisz ekkoriban már úgy ismerték tanárai és diáktársai mint a magyar irodalom dilettánsát, vagyis olyan személyt, aki irodalmi alkotással sikeresen próbálkozik. Ebben kiemelkedő szerepe volt a gimnázium utolsó évében tanító Szidor Antalnak, a premontrei rend ifjú tagjának. Szidor Antal nemcsak megértő, tanítványaival figyelmes ember volt, hanem nagyműveltségű, korszerű gondolkozású tanár is. О volt az aki az órákra először vitte be az akkor már ébredezni kezdett magyar költők friss szellemű munkáit, s a latin versek mellett - melyek tárgyai voltak az oktatásnak - sokat dolgoztatta hatodikos tanítványait, az un. „poéták osztályát" magyar nyelven. Szabó Istvánnal megkülönböztetett figyelemmel bánt, korán felismerve elhivatottságát, megértve érzékenységét. Baróti Szabó Dávid verseinek kiadásával ajándékozta meg őt, a görög nyelv tanulására biztatta, és a Tudományos Gyűjtemény olvasását ajánlotta, melyből kedvenc tanítványa Vörösmarty, Toldy, Bajza műveit, a nemzeti szellemű irodalmi ismerhette meg. Szabó István körülményei ismeretében természetes, de talán az a megfogalmazás sem túlzó miszerint törvényszerű volt, hogy a gimnázium után papnak tanuljon. A két év filozófiai (1819-1821) és a négy év theológiai (1821-25) tanulmányait nem túlzott buzgalommal, s ebből következően nem is kiemelkedő eredménnyel folytatta, hisz ahogyan б fogalmazott: szeretett inkább mással foglalkozni. Személyisége, érdeklődése, hajlama az irodalomhoz vezette, az irodalmi élet vonzotta, noha erről - olvasmányélményein kívül - különösebb tapasztalattal, ismerettel nem rendelkezett. Szabó Istvánt 1826. április 6-án pappá szentelték. Ezt követően, hogy látókörét tágítsa, rövid utazást tett, s feltehető, hogy kereste a kapcsolatot az irodalmi élet szereplőivel, annál is inkább mert б maga iránymutatást várt. Az utazás alkalmával, Győr, Pozsony után megnézte Bécset és atyai birtokai eladásá210