Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVIII. (1993)

Tanulmányok - Történelem - Szvircsek Ferenc: A bányászati nyersanyagkutatás (barnakőszén és lignit) és a bányaművelés története Nógrád megyében a 19–20. században

neveljük a nemzedéket bányásszá, hanem az eke mellől visszük a mélységbe. Bányászatunk vándorbányászat: egy-egy községben, egy-egy vidéken csak egy-két évtizeden át folyik. Munkásaink többségét a környék földmíves népe szolgáltatja, ki ha készen van a mezei munkával beáll bányásznak. Ha bányászat egy vidéken megszűnt, az a műkedvelő bányász nem vándorol tovább az aknával, mert annak egy kis háza, földje van otthon: tehát az új területen új munkásanyag nevelése vár az üzemvezetőre"- írta Gerő Nándor bányaigazgató 1910-ben a salgótarjáni bányászatról. A kezdeti bányászkodás korszakában rendszeres bányászat nem lévén, a bányászként foglalkoztatott dolgozók száma jelentéktelen és foglalkoztatásuk is időszakos. Miután a bányászat ebben az időszakban hagyományokkal sem rendelkezett, a bányászságról, mint szakképzett munkaerőről nem is beszélhetünk. A bányák szakaszos üzemeltetése sem kedvezett az állandó és jól begyakorolt szakmunkás törzs kialakulásának. De a bányák azaz a szénásóhelyek, valamint a kezdeti táróbányászkodás alacsony szinvonala sem tette lehetővé a bányamunka szakmunkává válását. Megváltozik a helyzet a tőkés bányászat megindulásával, mely a bányászat színvonalának állandó és rendszeres emelésével és a széntermelés folyamatos növelésével a bányamunkát szakmai rangra emelte. Ennek megfelelően külsőségei és belső, gazdag tartalmú szokásrendszere is kialakul illetve állandósul. Persze ez a folyamat nem megy végbe gyorsan és zökkenőmentesen. A bányászat fejlesztésének legnagyobb nehézségét a tőkés gazdálkodás első évtizedében a szakmunkás hiány okozta. Még nincs meg a munkásállomány magja, mely mellett új és bővülő szakmunkás (vájár, aknász) generációk fejlődhetnek ki. De nincs még az országban olyan hagyományokkal rendelkező szénbányászat sem, melynek példája e munkát a medencében vonzóvá tenné. üyen körülmények között az első tőkés vállalat legfontosabb feladatát külföldi bányamunkások és egyéb, főleg bányamérnök, kereskedelmi és hivatalnok szakemberek toborzása és letelepítése képezi. Nagy erővel indult meg tehát a munkástoborzás a szomszédos országokban illetve a Monarchia területén a szén és az ércbányászatban jártas szakemberek után. Eredményeként csakhamar megjelennek - a munkásfelvételi naplók tanúsága mellett - Salgótarjánban és környékén a szlovák (lipták, krekács stb.), német (cipszer), cseh, osztrák, lengyel, stájer, karintiai (gráner) munkások. E néhány száz bevándorolt szakember kiegészülve a megyei jelentkezőkkel, akik zömmel a segédmunkát (urasági) végezték, képezte medencénkben és egyben Nógrád megyében is az ipari munkásság magját. Az egymás nyelvét, szokásait, hagyományait nem ismerő emberekből kellett akcióképes, bányászati munkára alkalmas munkástömeget nevelni. A nehézségek elsősorban a lakáskörülményekből adódtak. Barlanglakások, barakkok és más tömeglakások helyett a vállalatok a szükségletnek megfelelő lakótelepek kiépítését kezdték meg. Az idegenből ideszakadt és a helyi munkásokból álló embercsoportokat a közös bányászsors viszonylag gyorsan összekovácsolta. A tőkés bányászat első fellendülésének idején, a medence bányászatának fejlődését kizárólag a rendelkezésre álló munkáslétszám határozza meg. Az egyenesvonalú fejlődést az 1872-es gazdasági válság okozta szénértékesítési lehetőség visszavetette, melynek eredménye az ezer fővel csökkenő munkáslétszám. (1872:2390., 1875:1990.) Közel tíz év kellett hozzá, hogy 1885-ben újra a pangás előtti létszámot elérhessék (1885:3248). Ettől az időtől kezdve a bányászat létszáma kisebb ingadozásoktól eltekintve az első világháború végéig folyamatos. A szervezettség, a szaktudás, a gyakorlottság következtében a termelékenység is emelkedett. A létszám mindenkori alakulását a háborús bevonulásig a szénigény és a termelékenység együttesen határozza meg. A háborút követő gazdasági fellendülés következtében 1923-ig emelkedő tendenciájú a létszám (1923:11418), de az 1924-es év újabb gazdasági válság kezdete, mely lényegében 1936-ig mérsékeli a szénigényt.'A létszám 1936-ig 6500-7400 fő körül mozog, s jellemzője a periódikusság, azaz tavasszal létszámcsökkenésre, ősszel munkásfelvételre kerül sor a bányavidéken. Az 1936-ban bekövetkezett háborús konjunktúra a szénigény megnövelésével a létszám emelkedését vonta maga után, s 1942-ben elérte a 10000 főt. A háborús események hatására 1945ben ismét csak 7860 fő dolgozott a szénmedencében. A SZÉNMEDENCE TECHNIKAI ÉS MŰSZAKI FEJLŐDÉSÉRŐL A salgótarjáni szénmedence bányaüzemeinél lefejtés alatt lévő 30-40 cm-es, de még a nagyobb 7080 cm-es széntelepvastagságok mellett is az évi 10-12 millió q széntermeléshez még ha a déli és keleti bányaműveiknél a napirenden lévő tömeges elmeddülésektöl el is tekintünk a legracionálisabb és legintenzívebb fejtési rendszer mellett, évente legalább 2-2 500 000 m

2 terület alól kellett a szenet leművelniük. Az ilyen nagyságú terület 4-500 kh. területnek felel meg vagyis évente egy lényeges 146