Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. (1991)

Művészettörténet - Peák Ildikó: Művészetpolitika és képzőművészet Salgótarjánban (1959–1989)

építészeti, beruházási költségvetés durván két ezrelékét az épülethez kapcsolódó műalkotások tették ki. Ezzel Salgótarján megtette az első lépéseket egy képzőművészeti centrum irányába. Az új szobrok, freskók azonban sok esetben szervetlenül illeszkedtek környezetükbe. A mai szemlélőnek úgy tűnik, hogy inkább a mennyiség, a gyorsaság volt a fontos, nem a tájhoz, a meglévő épületekhez való kapcsolódás. E közben évente tavasszal sor került az észak-magyarországi művészek Tavaszi Tárlatára, mely ebben a formában öt kiállítás erejéig élt - 1970-re fokozatosan kifáradt. Ennek oka lehetett a kiállított anyag „belterjessége" (minden évben szinte ugyanazok a művészek adtak be munkákat), az április 4-hez, a munka ábrázolásához kapcsolódó, szinte kötelező erejűvé tett tematika. A képzőművészeti tárlatok rendezését ebben az időben a József Attila Művelődési Központ vállalta fel elsősorban, melynek üvegcsarnoka a városban az egyetlen igazán kiállításra alkalmas helyiség volt. Az intézmény kiállítási programjában egyéni tárlatok (Jánossy Ferenc, Iványi Ödön, László Lilla, Pataki József stb.) és csoportos kiállítások (X. Országos Képzőművészeti Kiállítás anyaga Budapestről, Fiatal amatőr képzőművészek stúdiójának kiállításai, iparművészeti kiállítások) is fontos helyet kaptak. A 60-as évek képzőművészeti élete - mind Salgótarjánban, mind a megyében - a lehetőségekhez képest élénk volt. Ennek tényezője egyrészt a képzőművészeti nevelés kiemelt szerepe az ideológiai jellegű kulturális nevelő munkán belül. Másrészt, a Salgótarján és a megye nagy építkezéseihez kapcsolódó feladatok. Végül, de nem utolsósorban pedig a megyei művészek lelkes tevékenysége. A lelkesedés, a jó szándék azonban gyakran meghaladta a lehetőségeket. Bár a megyei párt- és állami szervek fontos célkitűzésüknek tekintették a képzőművészet támogatását - az anyagi mecenatúra nem valósult meg következetesen. Néhány esetben a megyei képzőművészközösségen belül létező hierarchia, ismeretségek szabták meg, hogy melyik művész mekkora összeget kapjon egy-egy munkáért. A nagy murális feladatok pályázataira gyakran nem is jutott be megyei alkotó. Gondot jelentett a kiállítási helyiségek, a műteremlakások hiánya. Az üzemek, vállalatok anyagi támogatása - mely elsősorban díjalapításokban, vásárlásokban mutatkozott meg - sok esetben formálissá vált. Nem csoda hát, hogy a megye művészei gyakran szívesebben vettek részt országos tárlatokon, mint helyi kiállításokon. A legsúlyosabb problémát azonban egy kimondottan képzőművészeti kiállítások rendezését felvállaló önálló városi galéria hiánya jelentette. A galéria gondolata hosszabb távon foglalkoztatta a város kulturális vezetését. Az első - kb. 4-500 m

2 alapterületű ideiglenes épületre vonatkozó - tervek már 1967-ben elkészültek. Maga a megépítés azonban időben egyre jobban eltolódott. Az 1969- re kikristályosodott elgondolás szerint a városi galéria - most már állandó jelleggel - 1972-re épült volna meg. Ekkorra kívánta megkapni Salgótarján egy országos egyedi rajzkiállítás rendezésének jogát, mely idővel rajzbiennálévá fejlődhetett. Ezt azonban az új kiállítási csarnok megépülésétől tették függővé. Ugy tűnik, hogy a továbbiakban az új galéria építésének tervét a város vezetői elejtették - a képzőművészeti kiállítások kidolgozásának feladatát, a műalkotások tervszerű gyűjtését a későbbiekben új épületbe költöző múzeum veszi majd át. Az erre vonatkozó elképzelések már a 70-es évek közepére elkészültek, alább majd visszatérünk rájuk. Úgy tűnik, hogy a 70-es évek elejétől két - egymással összefüggő - tendencia erősödik meg a kulturális életben. Az egyik felfogás szerint a megye és a város közművelődésén belül a legértékesebb teljesítményeket a képzőművészet nyújtja (zenéről, irodalomról, a jelentős hagyományokra visszatekintő színjátszásról alig esik szó a korabeli orgánumokban). A másik gondolat pedig Salgótarján súlyozott, központi helyét igyekszik megteremteni a régió művészeti életében (itt kell megjegyeznünk, hogy 1968-69-ben Nógrád a képzőművészeti kiállítások látogatottságát tekintve az ország megyéi között az első helyen áll). Az észak-magyarországi kultúrában elfoglalt súlyozott szerepet erősítette az 1969-től megrendezett Országos Zománcművészeti Kiállítás (mely 1971-től Országos Zománcművészeti Biennálévá alakult), és a kifáradt Területi Szövetségi Kiállítások helyébe 1971-ben lépő Salgó332