Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. (1991)

Néprajz - Limbacher Gábor: Máriácska káponkája I.

hogy egészségesek legyenek, a karácsonyi morzsa gyógyszerként szolgált és maga az abrosz vetéskor felkötve az „új élet" sikerét mozdította elő. Teréz kilenc éves korában ment Vácra az első búcsújárásba, egy falubeli asszony gondjaira bízva. Itt olvasót vett magának. Ettől kezdve évente egy-két búcsújáróhelyre járt el a helyi péterhegyi zarándoklaton túl. A pünkösdi szentkúti gyalogos búcsú mellett felváltva jártak még Máriabesnyőre és Vácra, eleinte szintén gyalog. Tizenhat esztendős korától Máriás-lány lett férjhezmeneteléig. Elmondása szerint házasság előtt a kápolnánál imádkozott. 44. „Imádkoztam, hogy segéljen meg a Máriácska, hogy jóra sikerüljön a férjemvei, jó házaséletet éljünk. Hát nem mondom, nem rosszat éltünk. Megsegített."(2) A kelengyét édesanyja és nagyanyja közösen készítette el, „édesanyám nem annyit, mint mamikám". A lakodalom 1935-ben, a nagyszülői háznál volt. Ez alkalomra Teréz virágokkal és „terítőcskével" díszítette föl a kápolnát. Férje Tóth János szegényebb családból származott, szüleinek 6-7 holdas birtoka volt. Ebből 3 hold a „poletár" nevű dűlőben volt, s apósa kedvezményesen kapta uraságtól kisajáátított földön, az első világháborús részvétele és szegénysége folytán. A két család között dédanyái ágon (Varga Gergelyné Tóth Borbála) távoli rokonság vezethető vissza. Bár szegényebb volt a férj, a szülők nem ellenezték a házasságot: „Nem szóltak bele. Mer őt nézték jóra. Őt nézték jóra, ugye a férjem szegényebb vót, mer én nem akartam lány koromba ugye mer sok főd vót, abba köllött dolgozni, ugye édesapámnak vagon búza termét. Oszt akkor ugye férjhöz mentem, akkor el köllött menni szakványba aratni. Uraságho ugye. Két hónapot ott vótunk, azt akkor ugye megkerestük a búzát a kenyérre valót, mer apósoméknál nem termett, nem vót annyi főd, hogy elég legyen a kenyérre." Összesen 6 évig jártak szakmányba aratni a közeli Cservölgypusztán és a Bér felé eső Csobánkán. Esküvő után a nagyszülőkhöz költöztek, de „... férjem visszacsalta nagyanyja. Akkor én is elmentem utánna, oszt nagyanyám nem akarta ideadni se a kasznyimot, se az ágyamot. Amié ott hagytam őköt. Azt akkor a férjemnek a nagyanyja mindig kiabálta, hogy szegény lányt vettél el, mer még se az ágyat, se a kasznyit, semmit nem adtak oda. Ezáltal akkor többször botránykoztunk a férjemvei. Nagyanyámék ezelőtt is haragudtak, (...) nem jó szemvei néztek egymásra, azt azér nagyanyám nem akarta ideadni sem a kasznyit, sem semmit. Mindig, mikor templomba mentem, mindig följártam ruháér. Úgy vittem le, oszt akkor odalenn őtözködtem föl. Mer nem akartak legelején hozzá adnyi, a szüleim nézték jóra, (...) azok ellenezték, a nagyszülők." Apósáéknál egyébként is igen szerény lakáskörülményeik voltak. A házzal szemközt, az istálló melletti külön kamrában kaptak helyet. „Az ember vett egy dobkályhát, ugye kéményt nem lehetett rakni, oszt a falon lukat fúrtunk. Azt arra tettük ki a csövet, de ha szél fújt, akkor beverte a füstöt, akkor nem lehetett tüzelni. Oszt semmi bajunk nem vót, olyan hidegek levétek, oszt akkor nem vót semmi bajunk." Teréz lánykorában jobban a nagyszülők birtokán dolgozott, de édesanyjáéknak is segített, elsősorban kapálás idején. Még apósáéktól is visszajárt nagyanyjának segíteni a szőlőt gondozni, de ezt csak hazugság árán tehette. Azt kellett mondania, hogy szüleinek megy dolgozni, mert apósáék másként nem engedték volna. Nagyapja 1936-ban meghalt, a szőlőrész kivételével a földek öröklődtek édesanyja és nagybátyja között. Édesanyja szerette volna, hogy legalább a „Kenderfőd"-et kapja meg Teréz, de a nagybáty ehhez nem járult hozzá. A szűkös földviszonyok következtében férje a kiskéri szénbányába ment dolgozni, majd az ötvenes években Pestre került segédmunkásnak és művezetőségig vitte. Az apóséktól 1954ben váltak külön, amikor egy házrészt vettek a nagyszülői portától és a kápolnától csupán né273