Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. (1991)

Néprajz - Limbacher Gábor: Máriácska káponkája I.

nevelte. Utóbbiról dédunokája azt a hagyományt őrzi, hogy Ordas-puszta szélén lakott és egyedül nevelte három gyermekét. Gyakran bejártak hozzá a betyárok éjszaka melegedni és segítették őt. Később „Veron néne" három hold földet örökölt Ordasról. A nagyszülők 8-10 hold birtokon gazdálkodtak, Szanda közepes rétegéhez tartoztak. „Veron néne" írástudatlan volt. „Márton Tera" szülei az apai ág révén viszonylag jó módúak voltak, apja egyedüli gyerekként született, összesen 18 hold földön gazdálkodtak legelővel és erdővel együtt. „Mi külön jártunk legeltetni. Édesapám nem adta be a gulyába mán csak akkor a tehenet, mikor mán ott hatták a jánkák őt. De aggyig mindig jártunk legeltetni, külön vót legelőnk."(2) Teréz hét esztendős korában elkerült a szülői háztól: „Hét éves koromba gyüttem föl a nagyanyámékho. Akkor gyüttem föl, mer a szomszédba, ilyen hosszúház vót. Ketten laktak, nagyapám meg az ő testvére. Ketten laktak egy udvarba. Oszt akkor ugye ringattam a nagyapámnak a testervérének a kisunokáját, mer rossz vót. A nagybátyám akkor gyütt haza a határbó, azt sietett főzni azt a haluskát (...) túrós haluskát. A jánka meg nem maradt, az olyan két éves vót, ringattam, s akkor is csak ordított; ménné jobban ordított, anná jobban ringattam a bőcsőt. Azt akkor nagyon ringattam a bőcsőt, azt főbukott, kiszát a jánka; akkor oszt a nagybátyám meg kezdett káromkodni, meg pörőni. Akkor azt fétem, hogy megvernek, főszaladtam a nagyanyámékhoz, azt akkor ott is maradtam. Mer má csak maguk vótak."(2) Hét éves korától tehát az álomlátó nagyanyjáék nevelték a jelenlegi gondozóasszonyt, akit határbeli látomása [13] ekkortájt érte. Nagyanyjának jellegzetes szokásaként említette, hogy szeretett a lakás szentképeinél, a képre nézve imádkozni. Gyakrabban a lakószobában, a „kisháziban ájtatoskodott, de vasárnaponként az „elsőház" falán lévő szentképeknél is elidőzött. „Meg ő legtöbbet elment a szemközti kápolnához, oszt akkor imádkozott." Máskor „mán mikor oszt lány vótam oszt ugye, suhanc vótam akkor mentem el otthonról ugye többi lányokhoz. Nagyanyám még nem mentem haza, akkor kiült a fal alá, azt akkor olyan hosszúház vót, azt akkor az ott imádkozált. Vagy leült a szemközti káponkához, azt akkor onnan lesett, hogy honnan megyek haza." A nagyapa vallásosságát ama szokásával jellemezte, „...ha mérges vót, akkor azt mondta mindig, hogy az anyádot vagy az apádot, az édesapádot dicsérem és imádom mindörökkön örökké amen. Az vót a káromkodása. (...) Hát ugye Krisztus Urunk [pontosabban a Teremtő] mindnyájunknak apja meg Szűzanyánk mindnyájunknak édesanyja. Hát ez vót a szokása, ezt káromkodta. Soha egy illetlen szót nem szólt, se egy rendetlen szót nem szólt."(2) A nagyapa jámbor lelkülete mellett az idézet arra a differenciálatlanságra is utal, amely Isten és Szűz Mária helyi kultuszában megfigyelhető. A későbbiekben szólunk még erről. A nagyszülői háznál gyakorolt vallásosságot jól érzékelteti a nagy ünnepek, például Jézus születésének megünneplése. Ádám-Évakor szigorú böjtöt tartottak, vacsoráig egyáltalán semmit nem ettek. Jellemző módon az esti étkezés időpontját az égen feltűnő csillaghoz kötötték, betlehemi jelentőségéhez hasonlóan. A gondozóasszony máig tartja a szokást: „Én karácsony böjtjén most sem eszek, csak mán mikor fölkel a csillag. Egész nap éhen. Sütöm a lepént, de nem kóstolom meg." Nagyanyja előre az asztalra tette a karácsonyi vacsorához valót, nagyapja „...szokott kötni szénát. Atkötte madzagval, oszt letette az asztal alá. Hogy a kis Jézuska is szénán született meg, hogy legyen helye, hogyha megszület." A vacsora előtt „Veron néne" szentelt gyertyát gyújtott, az előkészített ételt szentelt vízzel meghintette. Az évi étkezéseknél a család tagjai magukba imádkoztak, a karácsonyi vacsora előtt együtt közösen mondták el a Miatyánkot, Üdvözletet, Hiszekegyet. Ezután „mamika" azaz a nagymama kitett pohárba mézet, és a kántorék sütötte, iskolások által hozott ostyát belemártották. Elsőként ezt ették azért is, hogy az év során ne fájjon a torkuk. Ott volt az asztalnál egy szakajtó dió, alma. Mindenki fölbontott egy szem diót, és az előbújó dióbél épsége megmutatta, hogy a következő évben milyen egészségre számíthat a családtag. Az alma is a család egészségének és összetartásának mágikus eszköze illetve szimbóluma volt. E néhány jellegzetesség alapján is világos, hogy a karácsony - a nagy ünnepek - a család számára nem megemlékezés volt, hanem varázslatos megidézés, újraélés. E felfogásnak felel meg, hogy a karácsonybőjti népi misztérium fontos kellékei szentelményként használtattak. A Jézusnak készített szénát a tehenekkel etették meg, 272