Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVII. (1991)

Néprajz - Kapros Márta: „Jönni-menni” viselet a Nógrád megyei Patak községben 1985-ben. I.

XVII. KÖTET A NÓGRÁD MEGYEI MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE 1991 NÉPRAJZ ETHNOGRAPHIE Kapros Márta „Jönni-menni" viselet a Nógrád megyei Patak községben 1985-ben. I. BARABÁS Jenő a magyar népviseleti kutatásokat összegző, értékelő tanulmányában már 1976-ban leszögezi, hogy a funkcionális szempontú vizsgálatok lehetőségei egyre fogynak, illetve egyre korlátozottabbak.

1 Ez igaz a viselet szempontjából hagyományőrzőbbnek tudott Nógrád megye vonatkozásában is. Felvállalva a munka eredményességének bizonytalanságát, a 80as években kísérletet tettem arra, hogy egy esettanulmány keretei között adalékkal szolgáljak a kivetkőzés nagy hullámát túlélt viselet rendszeréről, annak működéséről. Vizsgálatom tárgya egy adott község női viseletéből, egy bizonyos alkalom öltözködési rendje, egy középkorú aszszony példáján, egy éves időszakban. Patak község Balassagyarmattól dél-nyugatra, a történeti Nógrád megye Honttal szomszédos határán fekszik, s az Ipoly völgyéhez kapcsolható. Viselet szempontjából a szakirodalom a szomszédos Dejtárról elnevezett kistáji csoporthoz sorolja.

2 E térségből a férfiak a múlt század utolsó harmadától mind nagyobb számban jártak el főleg fővárosi építkezéseken vállalva munkát, s ez körükben a parasztviselet fokozatos elhagyását eredményezte. A folyamat az 1950-es évek végére lényegében lezárult. Hasonló jellegű munkavállalás a két világháború közötti időben a nők körében is terjedt, ami azonban mindig csak ideiglenes volt és nem feszítette szét a hagyományos életforma kereteit. Hatás nélkül természetesen nem maradt, s feltétlenül hozzájárult e körülmény ahhoz, hogy a falu női viselete az elmúlt fél évszázadban viszonylag dinamikusan fejlődött. Új anyagok, új formák váltak rövid időn belül elfogadottá, a 60-as évektől megnő a konfekció termékek aránya. Az újítások azonban beépülnek az öltözködés hagyományos rendjébe. A végtére is elkerülhetetlen kivetkőzés hulláma a 60-as évek második felében éri el a falut. Kezdeményezői kivétel nélkül olyan asszonyok, akik immár folyamatosan dolgoztak a községen kívül, nem mezőgazdasági munkakörben. Példájuk gyorsan terjedt, s öt éven belül a fiatalabb korosztály zöme átöltözött. Ellentétben a férfiaknál tapasztaltakkal, most nem fokozatosságról volt szó, hanem gyors és gyökeres váltásról, amikor az illető teljesen kicserélte ruhatárát. A viseletben maradók közül azóta csak néhány asszony szánta rá magát, immár egyenként a változtatásra. A 80-as években a helyzet a következő. Az 1920 előtt született aszszonyok szinte kivétel nélkül őrzik a viseletet. Az 1920 és 1935 között születettek többsége szintén hordja. Az ezt követő generáció körében nagyobb, s a születés éve szerint haladva egyre nő a városiasán öltözködők aránya. Az 1942 után születettek között már nincs, aki viseletben járna.

3 A vizsgálathoz kiválasztott asszony (nevezzük a továbbiakban K. J.-nak) a legfiatalabbak közül való, akik még őrzik a viseletet. A felmérés idején középkorú asszonynak számított (I. tábla). E korcsoporthoz tartozók a legélénkebb, legvilágosabb színű ruhaféléket már letették, de még színesben járnak, s viseletük tagolt, sokféle jelentéstartalom kifejezésére ad lehetőséget (II., III., IV. tábla). Az 1980-as éveket megélt népviseletnek, viselője vagyoni állapotára, társadalmi rangjára utaló jelentése a régi értelemben természetesen nincs. Mégis, a bemutatásra kerülő jelenségek értelmezését segítendő, szükségesnek tartom némi tájékoztató társadalmi háttér felvázolását. Származását tekintve К J. a közepesek kategóriájába sorolható. Férje családja valamivel módosabb volt az övékénél, de gazdának még nem számítottak. Gyermekkorában 207