A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Peák Ildikó: Külföldi modern képzőművészeti kiállítások és fogadtatásuk a két világháború között

Követendővé vált az olasz kiállítás nemcsak a művészi teljesítmény, hanem az ekkor már „szlogenné" váló „nemzeti öntudat" terén is: „Az olasz kiállítás hozta meg számunkra a jövőbe tekintés inspirációját és a tanulságok levonásának azt a kissé keserű, de mindennél fontosabb magábaszállását, hogy mi még messze járunk attól anemzeti öntudattól, amely az olasz művészetet jellemzi és amely jelenlegi nagyságának alapja... amikor sem saját erejük, sem a kölcsönkapott hatások nem bizonyultak elegendőnek az új fejlődés megindításához, előbb-utóbb el kellett következnie egy mindent átalakító végletes kirobbanásnak. És ez politikában a fasizmussal, művészetben pedig a futurizmussal tör magának utat... A hitét megtalált művészet formakincse ez, ahol a megvalósulás csupán hordozója a gondolatnak, szolgálja azt és nem akar fölébe kerülni — lenézve hitet, faji, nemzeti célokat."

14 A Katolikus Szemle kritikusa — Kopp Jenő — tehát a magyar művészeknek követendő példaként a következő utat jelöli ki: nemzeti öntudatra ébredés — fasizmus — futurista művészet. Kevésbé politikusán fogalmaz a Tükör művészettörténész-kritikusa, Péter András. О is jelentősnek tartja a kiállítást, „...azért is, mivel az új olasz művészet egyike a mai Európa leggazdagabban virágzó és ezért legérdekesebb jelenségeinek, s az a kiállítás, amelynek anyagát Antonio Maraini olasz és Gerevich Tibor magyar kormánybiztosok gyűjtötték össze, szinte teljesen egyenértékű képét, hűséges visszfényét adja az olasz művészet mai állásának."

15 A kiállítás maga túlnyomórészt modern anyagot tartalmazott. A nyitóteremben a XIX. sz. végétől a XX. sz. első harmadáig dolgozó mesterek munkái voltak láthatók, azoké, akik az ottocentót zárták le, és a novecentót készítették elő (Segantini, Mancini, Boldini, Previati — s kronológiailag is ide sorolták Spadinit, Modiglianit, Casoratit, Carenát). A középső termekben többek között Cárrá, Sironi, Ferrazzi, Severini, Salietti, Tosi, Tozzi, Vanetti, Ceranchini, Fúni, De Chirico, Marussig, Peluzzi, De Pisis, Montanari, Guidi, Conti, Cavalli, Pirandello, Mafai, Ziveri, Menzio festményeit láthatta a közönség — összesen százhatvannyolc művész háromszáznegyvenegy képét. Érdekes, hogy a futuristák viszonylag kevés művel képviseltették magukat. E festészeti anyagot egyébként az olaszok kiállították már a velencei biennalen, a quadriennalén is. További termekben hetven szobrász százhuszonhét plasztikáját és harmincnégy érmét tekinthette meg a közönség, még pedig két csoportban. Külön emlékkiállítás keretében Adolfo Wildt márvány- és Libero Andreotti bronzszobrait. Egy hatalmas körteremben pedig Selva, Romanelli, Dazzi, Martina, Messina, Grizelli, Graziosi, Prini, Minerbi, Lazzaro, Innocenti, Berti, Manzú szobrai voltak láthatók. A kiállítás három kisebb termét foglalta el a grafika. Külön teremben állították ki a futuristák műveit, s külön a kortárs olasz egyházművészet alkotásait. A hatalmas anyagot néhány szekrényben iparművészeti tárgyak egészítették ki. A grandiózus kiállítást helyben száznál több ismertető kiadvány propagálta. E hatalmas méreteket a Műcsarnok 1938. áprilisi modern lengyel művészeti kiállítása már nem tudta megismételni. A gyűjtemény a lengyel művészeti törekvések időben is jelentékeny hosszmetszetét kívánta adni. A kortárs kritikák kiemelik a választékos ízlésű, instruktiv rendezést, valamint a példamutató nemzetiességet. Különösen jelentős volt a kiállítás fametszetanyaga (Stanislaw Chrostowski-Ostoja, Wladyslaw Skoczylas, Bartolomiejczyk, Cieslawski, Mania Dunin, Ludwik Gandowski, Zofja Starkiewicz, Wanda Tilakowska stb.). A képzőművészeti kiállítást plakát-, könyvművészeti-, textil- és üvegablakterv-anyag egészítette ki, általános elismerést keltve. A kiállítás anyagát a varsói Torpo Társaság válogatta össze krakkói, varsói, vilnai, poseni művészek munkáiból. A képanyagban a nagy előd, Matejko is helyet kapott két festménnyel (Várnai csata, Az oroszok hódolata Báthory István előtt a pszkovi csata után). A Magyar Művészet kritikusa — Oltványi-Ártinger Imre — a lengyel és a magyar művészet „csodálatos rokonságára" mutat rá. Amely rokonság „...nemcsak a két nép lelkiségének sok tekintetben azonos jellegében mutatkozik ... de a lengyel történelem, sőt a 327