A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Peák Ildikó: Külföldi modern képzőművészeti kiállítások és fogadtatásuk a két világháború között

jellemzi Lyka Károly: „Legnépszerűbb volt a művészeti kiállításokat ismertető, bíráló írások típusa, amellyel a napilapok, folyóiratok kedveskedtek olvasóiknak. A közönség kedvelte ezeket a cikkeket, a lapok tehát bőséges helyet juttattak az ilyesminek. A művészeti írók java része élt is ezzel az alkalommal, bár ezt az előnyt csorbította a hírlapoknak az a rossz szokása, hogy már a kiállítások megnyitása reggelén részletes és beható ismertetést kívántak adni a kiállításról. Ilyenformán a tárlatkritikák 6—800 műnek néhány órai átnézése után készültek, s ezért az újságkritikák valósággal rögtönzések voltak."

2 A napilapkritikák így elsősorban a kiállított tárgyak listaszerű felsorolására, s egy-egy jelzővel való jellemzésére szorítkoztak, általános „toposzokat" felhasználva — így szakdolgozatom készítésekor keveset használtam fel közülük. A tárlatok közönsége — különösen a korszak elején — szorosan összekapcsolódott a vásárlók tömegével. Ebben az időszakban valamennyi kiállítás aukcióval kapcsolódott össze — egy-egy műtárgy ára, az infláció következtében, gyakran több száz millió korona volt. Ezt az összetett közönséget így jellemezte Lyka: „...gyakori volt a közönség új típusa: az »újgazdag«. Ebbe a díszes társaságba tartoztak a háború vámszedői, a konjunktúra lovagjai, a nyaktörő utakon járó tőzsdések, a »siberek«. Ezek népes hada vette át a mecénás szerepét

3 Ezeknek sorából kerültek ki a művészet fogyasztói... A művészet főfogyasztói most parvenük voltak, uborkafára fölkapaszkodónak serege. Ez a borzas pervenü stílus, ha ugyan szó lehet stílusról, főképp azt az időszakot jellemzi, amíg a korona-valuta drámája játszódott. Mihelyt a dráma utolsó jelenete után legördült a függöny, ezek a viszonyok nagyon hamar megváltoztak. A parvenü ízlés tünedezni kezdett, majd csakhamar eltűnt. Ami helyét elfoglalta, nem a régibb ízlés újjáéledése, hanem olyan jelenségek, amelyek inkább a jövő felé mutattak."

4 A kedvező változás ellenére, a két világháború közti időszak művészeti életét a közönség és a művészet hihetetlen eltávolodása jellemezte. Erősen visszavetette a magyar művészetet, s gátolta külföldi kapcsolatait a Trianon utáni néhány év. Magyarországnak „...jó időre szünetelt a kapcsolata a nagyvilág művészetével, holott ez a kapcsolat mindig megvolt a mesterek ide-oda vándorlása, később belés külföldi kiállítások révén. Voltak idők, amikor idegen művészek nagy számban dolgoztak nálunk, viszont magyar művészek végeztek munkát Spanyolországtól és Angliától egészen Oroszországig, Indiáig, Amerikáig... A vesztett háború után kínai fal zárta el festőinket a többi néptől. Evekig tartott, míg egy-egy véletlenül vagy kalandos utakon hozzánk jutott művészeti folyóiratból értesültek mestereink, hogy körülbelül minő tájakon és minő formában él, mozog, alakul a nagyvilág festészete.

5 ... 1925-ben azonban csoda történt: magyar művészeti kiállítás nyílt meg Londonban. Természetesen nem hivatalos fórum rendezte, és a rendezőség nem is a magyar kormánytól kért képet, szobrokat, hanem egy nem politikai testülettől, a Szinyei Merse Pál Társaságtól."

6 Az 1925-ös angliai vendégszereplés — bármilyen tapogatózó jellegű is volt — áttörést jelentett. A magyarok Londonban váratlan érdeklődést keltettek; a kiállítást — a maguk költségén — vidéki városok is meghívták. Nem véletlen, hogy Magyarország a kulturális elszigeteltségből való kilépés első helyszínéül Angliát választotta. A húszas években hazánk első számú szövetségese ez az állam, bár csak gazdasági támaszt nyújtott — a létfontosságúnak tartott revíziót nem támogatta. Az angliai „áttörés' ' után Magyarországon megindult a külföldi kiállítások folyama — közöttük 1926 május—júliusában az angolok „viszontlátogatása" a Műcsarnokban rendezett angol—magyar kiállítás során. Eddig — Trianon és 1925 között — a kortárs külföldi képzőművészetet csupán hazai gyűjtésből (múzeumi vagy magángyűjtésű) anyagból, vagy a régóta Magyarországon élő művészek (R. A. Zutt, Yrjő Liipola), a hazai művészethez erősen asszimilálódott munkásságából, továbbá szórványosan bekerült folyóiratokból ismerhettük. A nagy, egy-egy ország kortárs művészetét bemutató „reprezentatív kiállítások" azonban csak a húszas évek végétől rendszeresek Magyarországon, mikor is hazánk végleg kilép a külpolitikai elszigeteltségből. 322