A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Peák Ildikó: Külföldi modern képzőművészeti kiállítások és fogadtatásuk a két világháború között

A hazai művészeti életet s ezzel együtt a külföldről összeválogatott anyag milyenségét számottevően meghatározták a kül- és belpolitikai viszonyok. A belföldi kulturális élet két „éra" — a klebersbergi, majd a hómani — függvénye lett. Gróf Klebelsberg Kunó 1921—1931 között volt vallás- és közoktatásügyi miniszter. Kultúrpolitikáját, s egyúttal művészetpolitikáját a „kultúrfölény"-elmélet (a magyarság kulturális és szellemi fölénye a Kárpát -medencében) jellemezte, amely kulturális síkon kitűnően kiegészítette a bethleni gazdasági és politikai konszolidációt. A „kultúrfölény" része volt a „neonacionalizmus" — a faji, a nemzeti sajátosságok legfőbb értékmérővé tétele. Ez befolyásolta a külföldi kiál lítások kritikusait is; egy tárlat akkor volt jó, ha kifejezte a lengyel, svéd, finn stb. lelkiséget, nemzeti karaktert, amely természetesen mindig valamilyen módon rokona volt a „sokat szenvedett magyar fajnak." Kétségtelen előny azonban, hogy Klebelsberg, legalábbis formálisan, elismerte valamennyi stílus egyenrangú voltát, s ez kibővítette mind a hazai, mind a külföldi kiállítások anyagát. így kerülhetett sor a többnyire konzervatívabb jellegű kisebb tárlatok és a nagy reprezentatív kiállítások (belga, angol, svéd, tiroli, lengyel, nürnbergi, amerikai) mellett, 1929-ben, a francia avantgárdé művészek kiállítására is. Hóman Bálint 1932-től megszakításokkal, egy évtizedig állt a Kultuszminisztérium élén. Kezdetben legalábbis egy szélesebb körű művészösszefogásra törekedett, mely élére haladó, progresszív szellemű szakemberek, műkritikusok kerültek. Ez további „liberalizálódást" hozott magával a kiállítások terén. Hóman nevéhez a továbbiakban a novecento magyarországi meghonosítására irányuló törekvés fűződik. Olaszországba küld ösztöndíjjal fiatal magyar művészeket, ugyanekkor több olasz kiállítás nyílik Budapesten. Az olasz fasizmushoz való közeledéssel párhuzamosan egyre inkább mindenek fölé emelik az olasz művészetet, az olasz alkotásokat (középkori, újkori, kortárs) egyedül üdvözítő példaként ismerik el. Az eddigiekből természetesen következik, hogy szovjet kiállítások nem voltak, nem is lehettek ekkor Magyarországon. A kortárs folyóiratok, ha az ország művészetéről írnak, csupán az „orosz művészetet" ismerik el, mely lezárult 1917-ben, s ezután nincs tovább. Érdekes összefüggés található a két világháború közötti Magyarország aktuális külpolitikai helyzete és a külföldi kiállítások között. Valahányszor megkötöttünk egy egyezményt, vagy szövetségre léptünk egy országgal, az illető állam többnyire küldött utána egy reprezentatív kiállítást, melyet ünnepélyes keretek között általában maga a kormányzó nyitott meg (pl.: 1927 április: magyar—olasz barátsági szerződés aláírása Rómában — 1929: olasz—magyar kiállítás a Rákóczi úti Művészotthonban; 1928: lengyel—magyar szerződés — 1928 május: az első lengyel képzőművészeti kiállítás a Nemzeti Szalonban; 1936. október: Magyarország csatlakozása a Berlin—Róma-tengelyhez — 1936 január— március: nagyszabású olasz kiállítás a Műcsarnokban). Ennyi bevezető, úgy érzem, szükséges dolgozatom tulajdonképpeni témája előtt, mivel szerintem a külföldi kiállítások milyenségét s fogadtatásukat befolyásolja a kortárs külföldi és hazai művészet és művészetpolitika fejlődése és tendenciája, valamint meghatározza Magyarország sajátos kül- és belpolitikai helyzete. Végezetül, hozzá kell tennem, hogy a felhasználható anyag számomra a vártnál hiányosabbnak bizonyult, valószínűleg számos katalógus és folyóirat pusztult el a második világháború alatt, vagy tűnhetett el közvetlenül utána. II. Л nagy reprezentatív kiállítások — az ideológia behatolása a művészeti életbe (1925—1939) Az 1925-től 1939-ig terjedő időszak a magyar kül- és belpolitikában a bethleni gazdasági, kulturális és politikai konszolidáció, majd a rendszer egyre erősebb jobbratolódásának, fasizálódásának kora. A hivatalos ideológia egyre inkább áthatja az élet politikán kívüli 323