A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Cs. Sebestyén Kálmán: A falu története Szuhahuta emlékezetében

Jászapáti, Jászberény) is Hatvan, Szolnok és Mezőtúr mellett.

41 Bár a század közepére vesztett jelentőségéből, de a tájegységek találkozása miatt továbbra is fontos szerepe maradt. A pünkösdi vásár pedig a nyári mezőgazdasági munkák előtt a szerszámok beszerzésére adott módot a gazdálkodóknak. Eger—mint egyházi központ is—vonzotta a kereskedőket, s itt volt az érintkezési pont a bükki hutás telepek faszerszámkészítőivel is. A Mátrától nyugatra, a mezőgazdaságra alkalmas területek falvaiban szintén tavasszal mutatkozott nagyobb kereslet a szuhahutaiak által készített eszközökre. „A falukon való árusítás alkalmával szállást adó családoknak, az üsmerösöknek ...tartósabb fából való tárggyal volt szokás kedveskedni; erre a célra használták fel például a jobb minőségű fák kimaradt darabjaiból esztergált orsókat. Ez egyben reklámcélokat is szolgált, az ajándék munkaeszköz tartós voltát tapasztaló családtagok önkéntes hírverésének köszönhetően."

42 Ez is hozzájárult, hogy tartósan fennmaradt az 1940-es évek végéig a kapcsolat e területtel. A megélhetés harmadik fontos eleme — az erdei munkák és a faeszközök készítése mellett—a nyári mezőgazdasági munkákba való bekapcsolódás. „Az aratásnál sokkal több mezőgazdasági idénymunkást tudtak foglalkoztatni. Az aratók vándorlása a XVII. században fokozódott, a XVIII. században megerősödött és a XIX. században általánossá vált. Az aratómunkások vándorlását az is lehetővé tette, hogy az északi, hegyes vidékeken később érett be a gabona, s mire az Alföldről visszatértek, a sajátjukat tudták aratni. „Az aratást többnyire a »tótok és paloczok, a vármegye által meghatározott részért szokták végezni, sok helyett a nyomtatást is« írja Tahy Gáspár 1837-ben Heves megyéről."

43 A folyamatba a szuhahutaiak a XIX. század közepén kapcsolódtak be. A mezőgazdasági idénymunka két formája jelentkezett körükben. Az egyik, amikor részes aratónak álltak a környező vidék földbirtokosaihoz és bérlőihez. Az 1930-as években az emlékezet szerint Dorogháza és Nemti határában Fekete János és Orbán, Homokterenyén Nádasdi Sándor, Mátramindszenten Zmeskall Károly bérlő fogadott fel munkásokat. Természetesen a nagyobb birtokokon is megjelentek a szuhahutaiak csapatai: Kisterenyén a báró Solymosy- és Karancsberényben a Légrády-birtokon. Ezt többnyire azok választották, akik viszonylag nagyobb földterülettel rendelkeztek a falu határában. A közeli helyekre naponta kijártak, a távolabbiakról hét végeken mentek haza. „A mezőgazdasági idénymunkások szerződhettek egyfajta munka elvégzésére is, pl. csak az aratás vagy cséplés elvégzésére, csak cukorrépaszedésre stb. Köthettek szerződést 2—4 hónapra, az arra az időszakra eső minden munka elvégzésére. De legtöbbször 6 hónapra mentek summásnak (április végétől október végéig). Sokszor ez az idő november közepéig is kitolódott, ha nem tudtak minden munkát befejezni."

44 A kisebb földterülettel rendelkező szuhahutaiak is a summásságot választották a téli 'ekmtartalékok megszerzésére. Érdekes, hogy nem az Alföldre jártak—vagy csak elvétve, < ve személyek —, hanem tömegesen a Dunántúl keleti részére, a Zichy-birtokokra. \ "' ben említették Dunapentele, Ercsi, Zichyfalu nevét.

45 A nyári idénymunkába a lányok «. sszonyok is bekapcsolódtak. Ez a forma beilleszkedett a falu gazdasági rendjébe, amely így két nagy egységre oszlott: áprilistól október végéig a mezőgazdasági munkába való részvétel, amely több esetben kiegészült az erdő terményeinek gyűjtésével (gomba, gyógynövények stb.) és értékesítésével, amely „...keretében az Északi-középhegység belsejében települt falvak népe bekapcsolódott egy nagyobb táji munkamegosztásba és speciális termékeit a hegység déli lejtőin, ill. az Alföldön gabonára és egyéb termékekre cserélték"

46

; októbertől áprilisig pedig az erdei munka biztosította döntően a megélhetést, s ekkor készültek a faszerszámok is. Az 1940-es évek második felétől indult meg csak az erdőn az állandó foglalkoztatottság, s ekkor szűnt meg a nyári idénymunka. Ugyanekkor új munkalehetőségként jelentkezett a bányászat. Már az 1930-as évek végétől néhányan jártak a faluból a környék bányáiba dolgozni, számuk azonban a ménkesi táró megnyitásával 1949-ben ugrásszerűen megnőtt, s elérte az ötvenet.

47 A XIX. század közepétől meginduló életmódváltás nem bomlasztotta fel alapvetően a falu zártságát. Annak ellenére, hogy a mezőgazdasági idénymunkákkal, ill. a faeszközök kereskedelme révén a külvilággal az eddiginél tágabb és jellegében is más kapcsolatok 295