A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Cs. Sebestyén Kálmán: A falu története Szuhahuta emlékezetében

alakultak ki, a házasodási szokások csak lassan váltak nyitottabbá. Az 1800-as években néhány új család megjelenik. Már korábban is volt szó a téglaégetővel kapcsolatban a Putnoki családról. Bővebbet azonban nem tudtak a faluban róluk. Ekkor jelentkezik az Odler család is, amely az egyik hasznosi hutából, Almássy-hutából (ma: Mátraszentistván) származott. Több információ van az Albertus (Albert) családról. Albertus Pál (1841—1927) az 1870-es évek elején Párád Ó-Hutáról telepedtek Szuhahutára, ahol a vízimalom molnára volt. Feleségével, Gembiczki Annával az 1910-es évek elejéig dolgozott itt.

48 Nagy valószínűséggel annak a családnak az ága, amelyik tagjait említi az 1736. évi parád-hutai névjegyzék (Albert János sótos csináló és Albert János üvegcsináló) és 1753-ban is szerepelt a felsorolt munkások között Albert János és Albert György neve.

49

Él a faluban ezenkívül még egy történet a Szókup családdal kapcsolatban: A műit század közepén lengyel lányok jöttek a szentkúti búcsúra, s hazafelé tartva eltévedtek. Közülük egy a faluban maradt.

50 Valószínűbb azonban, hogy a parád-újhutai üveggyárban valamivel korábban megjelent Szókup család egyik ága került át Szuhahutára. Ezeken kívül a falu emlékezete szerint a Lajgutok közül nősültek többen a hasznosi hutákból, ill. más szlovák- lakta területekről. Mutatja a zártságot, hogy a Gembiczkiek és Storkok között a másod-unokatestvérség már nem számított rokonságnak.

51 A családi kapcsolatok és sajátosságaik alaposabb feltárása megköveteli az anyakönyvek vizsgálatát a továbblépés érdekében. Azonban az előbb elmondottakat szemlélteti az is, hogy az 1910. évi népszámlálás során a 309 lakosból 299 „tót" nemzetiségűnek vallotta magát, húsz évvel később pedig a 448 itt élőből 8 híján mind a szlovákot tartotta anyanyelvének.

52 A népesség növekedése azt is szükségessé tette, hogy felállítsanak egy iskolát. 1914-ben indult az oktatás magyar nyelven. Az iskola épülete szolgált — templom híján — az oltár elhelyezésére is. Vasárnaponként itt tartott a dorogházi pap istentiszteleteket, ugyancsak magyarul. Szuhahuta életében a XIX. század közepi életmódváltás után száz évvel, 1946—47ben következett be az újabb nagy megrázkódtatás. A II. világháborút követő magyar— csehszlovák lakosságcsere-egyezmény keretében itt is megjelentek toborozni az áttelepülőket. A falu emlékezetében nagyon erősen él ez az időszak, ugyanekkor rendkívül nehezen nyilatkoznak róla. Magyarázható ez azzal a nyomással, amely erre a generációra nehezedett. Egy évig jártak az agitátorok házat, földet, nagyobb szelet kenyeret ígérve, végső érvként pedig előhozakodva azzal, hogy: „úgyis ki kell menni a szlovákoknak". 1947-ben a falu lakosságának több mint 60%-a választotta végül a Szlovákiába telepedést. Lényegében — a falu viszonylagos zártsága miatt — mindenkit érintett ez vagy családtagja, vagy rokona által. A Lajgutok egy család kivételével mind átköltöztek Rimaszombat és Náprágy környékére. Az Albertusok közül többen Rozsnyó melletti kis falvakba kerültek, hasonlóan a Gembiczkiekhez. Hogy ez mégsem kizárólag önszántukból történt, mutatja az a dal, amely a szuhahutaiak között él: „Van nékem két sárga lovam Felnyergelek rája. Azok visznek el engemet Csehszlovákiába. Félutamról visszanézek Szép magyar hazámra. Fáj a szívem édesanyám Meghalok utána."

53 A Storkokat főként családi kapcsolataik miatt viselte meg ez az időszak. Ők német eredetük miatt nem kerültek az agitáció középpontjába, s közülük alig vállalkozott valaki az áttelepülésre.

54 A falu ezt a népességveszteséget nem tudta kiheverni, s jelenleg is alig haladja meg lakossága a 250 főt. Az áttekintés természetesen nem tudta felölelni Szuhahuta történetének minden vonatkozását. Korlátozta ezt a viszonylag csekély és elszórt anyag, amely némely pontján a falu emlékezetével ellentétes információkat is hordoz. A mérlegelésnél meghatározónak tartom, 296