A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Közlemények - Cs. Sebestyén Kálmán: A falu története Szuhahuta emlékezetében

század első felében is kb. 15 családnak volt 3—4 hold földje, a többinek csak 100—400 négyszögöl. így a fő megélhetési forrást elsősorban az erdő jelentette. Valószínűleg néhányan foglalkoztak még faszénégetéssel (utal erre a falutól északra levő Szénégető nevű erdőrész), de „...a szlovák falvak hagyományos erdei foglalkozásai között legnagyobb súllyal a fakitermelés szerepelt. Az üveghuták megszűnése után a század végi nagy vasútépítkezések lendítették fel a fakitermelést, de az uradalmak a kivágott fájó részét tűzifaként értékesítették. A hegyi falvakban a legszegényebbek közül kerültek ki a favágók, vagy ölfavágók (slogar, sakovinar), a szántófölddel s így lóval, vagy ökörfogattal rendelkezők lettek a fuvarosok, furmanok. Ha helyben nem volt munka, a párba, partiba állt csapatok távolabbi vidékekre is elmentek téli favágásra."

34 Az úrbéri zsellérállapotból szabadult szuhahutaiak így is próbálták megélhetésüket biztosítani. A közelben levő érseki erdő mellett többen jártak a Dunántúlra, elsősorban Zala megyébe és Miskolc környékére fakitermelésre még a XX. század első harmadában is.

35 A fa más formában is a megélhetés forrása lett. Az Északi-középhegység magasan fekvő falvaiban a faszerszámok készítése is teret nyert a XIX. század második felében. Az egyes falvak lakóinak bizonyos specializálódása is megfigyelhető, amely részben a környező terület faállományától függött, de meghatározóbb azoknak a tájegységeknek az igénye, amellyel gazdasági kapcsolatba kerültek, így pl. a zempléni Háromhutában a szövőszékekre és faedényekre specializálódtak s élénk gazdasági kapcsolatban álltak a Bodrogközzel; a bükki Répáshuta lakói jármaikat az Alföld nagy szántóterületein értékesítették. Szuhahután a kézi gazdasági eszközök faragása dominált.

36 K. Csilléry Klára dolgozta föl a falu ezzel kapcsolatos hagyományait. Eszerint 32 faféleséget használtak szerszámkészítéshez a szuhahutaiak. Technikájuk a fa hasításán alapult, s ebből adódóan két típusba sorolták a nyersanyagot: a jó, finom (dobré), azaz könnyen hasadó és a rossz, kutya (plané, psovacé) fára, amellyel nehezebben boldogultak. A tapasztalat alapján választották ki a fát annak megfelelően, hogy milyen eszközt akarnak készíteni belőle. Fő szempont a megmunkálhatóság volt számukra, s általában nem törekedtek a tartósságra. „Ha mégis figyelembe vették a faszerszámkészítők a tartósságot is, az jobbára a vevőiknek nyomására történt. Különösen a fában szegény vidékek vásárlóközönsége kívánta meg, hogy a vásárolt áru hosszú életű legyen és ragaszkodott az általa legtartósabbnak ismert faféleségekhez. így például az alföldi vevők a jávor kaszanyelet keresték. Ugyanők a gereblyék közül a gyertyánfa nyelűt választották, nem bánva, ha nehéz is..."

37 Elmondások szerint ez a foglalkozás apáról fiúra szállt, s a falu nem minden lakója értett hozzá. Az 1940-es évek végén még több mint negyvenen foglalkoztak vele, napjainkban már csak ketten-hárman , s csak házi használatra, ül. környezetük igénye szerint készítenek faeszközöket. Gembiczki Jenő 101 használati tárgyat sorolt fel, amelynek több mint háromnegyedét folyamatosan készítették a múlt század vége óta. „A faragók nélkülözhetetlen eszköze & faragószék, ill. a vonószék (obercni, stolek, struhaci stolek) és a kétnyelű kés (oberncni noz). Ezenkívül többféle fűrészt, baltát, kést, reszelőt is használtak."

38 Szuhahután hozzátartozott a szerszámokhoz a cifrázókés és a cigányfúró is. Az elkészült eszközöket részben kereskedőknek adták tovább, azonban a XX. század elejétől saját maguk jártak vásárokra és a falvakba. A szeptember végétől áprilisig tartó erdei munkák időszakában készült szerszámokat általában a Szécsény—Gyöngyös—Eger határolta vidéken értékesítették, így bekapcsolódtak abba a kereskedelembe, amely Északkelet-Magyarországon korábban kialakult. A „...vásáröv Gyöngyöstől nagy ívben kelet felé haladva Ungvár— Munkácsig tart, tele nagyszerű, fényes történetű vásárhelyekkel, mint amilyen például Gyöngyös—Rimaszombat (...), Heves, Eger, Miskolc—Rozsnyó (...), Tokaj, Szerencs, Abaújszántó—Kassa (...), Sárospatak."

39 Kitüntetett helye volt a gyöngyösi pünkösdi (május) és az egri Sarlós Boldogasszonynapi vásárnak (július eleje).

40

Mindkét település földrajzi helyzete szerencsés volt a szuhahutaiak szempontjából. Gyöngyös jelentős vásárközpont volt már a XIX. század elejétől, hisz az északi területek és az Alföld termékei itt találkozhattak és cserélhettek gazdát. Tartós piaci kapcsolata volt a XIX. században Egeren kívül Váccal és Pest-Budával, mint nagyobb központokkal, de a Jászság több mezővárosával, ill. jelentősebb falujával (Jászárokszállás, 294