A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Losonci Miklós: Réti Zoltán színes üzenete

megátkozása, a Józsuenak kiadott parancs a hűtlenek legyilkolására, majd a moabiták elleni harc, amelyet Mózes karját felemelve irányít („O Jehova! seregek Istene! / Harcolj velünk, — ne hagyd elveszni népedet! ")• Ez a szerkesztésmód, hangsúlyozom, a zenében olyan gyakori íves konstrukcióra emlékeztet, amely számos népdalunkra jellemző, s csak egyetlen műzenei példát említve, Bartók—Balázs „Kékszakállú"-jában is világosan kimutatható. — Ezt a csúcsjelleget Réti a gyorsításra emlékeztető ritmikai sűrítéssel is erősíti. Az említett jeleneteket megelőző nyolcadik kép az aranyborjú imádását, a körülette vonagló pogány táncot mutatja be. Nos, ez az egymást követő három jelenet a szövegben szorosan egymást követő részekhez kapcsolódik, amelyek a már idézett 1966os kiadásban a 85., 86. és a 87. lapon olvashatók. (Érdemes lenne Réti sorozatában a domináló színek, tónusok egymásrakövetkezéséből kialakult ritmust is megvizsgálni, de ehhez elengedhetetlen lenne a vizuális szemléltetés.) Most, hogy ezeket a sorokat írom világosul meg bennem mindenféle zenei és képzőművészeti ismertetés abszurditása, ha a közvetlen szemléltetés nem lehetséges. Én Réti Zolinál készített diapozitívákat vetítgetem a falra, hogy felidézzem a balassagyarmati műteremben látott eredetiek felejthetetlen és semmivel sem pótolható élményét. Remélem, az olvasónak könnyebben elérhető ez az élmény, hisz Réti Zoltán sorozata nyilvánvalóan számos vándorkiállítást élt meg vagy fog rövidesen megélni. Lesz tehát mihez kötnie ezt a természeténél fogva tökéletlen hebegést. Nagyon sok mindenről lehetne, sőt kellene még beszélni. A csipkebokor izzó lobogásáról (5. kép). Az utolsó előtti akvarell felejthetetlen telitalálatáról: ahogy a nézővel szembeforduló Mózes szemében tükröződik — a Kánaán... Arról, hogyan jelentkezik a sorozatban a nógrádi táj: Madách és Réti tája, és hogyan felelnek a sorozat egyes képei Réti egyéb akvarelljeire, pl. Jókhebéd első képbeli arca és fejkendője az oly nagy szeretettel ábrázolt palóc anyákra... Összegezésül: Réti Zoltán művei mindenképpen megérdemelnék az egészen széles nyilvánosságot. Remélem, hogy ez az önmagában megálló sorozat rövidesen illusztráció formájában is terjedni fog, egy újabb Mózes-kiadás szerves részeként. Nyéki Lajos Kerényi Ferenc megnyitóbeszéde. Réti Zoltán gödöllői kiállításnyitója 1990. január 22. Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink! A klasszikusokhoz—úgy érzem—minden nemzedéknek joga van. Ha nem így történik, nevük csak az iskolai tankönyvekben és a tudományban marad meg. Egyre kevesebb kapcsolódik a közemlékezetben a névhez, müveiket egyre kevesebben olvassák. Valljuk meg, hogy egy olyan kis népnek, mint a magyar, nagyon kevés klasszikusa van, akik nem a feledésnek ezt a sorsát járják végig müveikkel, akik a XX. század végén is olvasmányélmények alapján vannak jelen a nemzeti és a világirodalomban. A több mint harminc nyelven lefordított Madách Imre ma az első számú nemzeti klasszikusunk a világ számára. Mégsem mondhatjuk, hogy mindent tudunk Az ember tragédiájáról és költőjéről. És akkor még nem is beszéltünk a klasszikusok utóéletének arról a gondjáról, hogy müveiket tízévenként újra kellene olvasnunk. Ebben az esetben ugyanis az életkor minden évtizedében más, új, gazdagabb, személyhez szóló mondanivalókat fedezhetünk fel bennük. Réti Zoltán azok közé a szerencsés emberek közé tartozik, akik Madáchot nemcsak minden évtizedben újraolvasták, de mint művész, rendelkezik egyszersmind azokkal az eszközökkel, hogy a mai szemmel olvasott és újraolvasott élményeket a látvány erejével 27