A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Hír János: A Mátra- és a Bükk-hegység fejlődéstörténeti vázlata a szarmata korszaktól a negyedidőszakig

pusi mállási folyamatokkal magyarázható. Általános jelentősége, hogy ebben jelölhető ki— a legutóbb 1,9 millió évben megállapított (RÓNAI A. 1985)—plio-pleisztocén időrétegtani határ. A Mátra és a Bükk fejlődésének legutóbbi 1,9 millió évéről lényegesen több információ áll rendelkezésre, mint az azt megelőző korok eseményeiről. Összefoglalásuk ebben a keretben csak igen vázlatos lehet. A negyedidőszaki felszínfejlődés menetét alapvetően két fő faktor befolyásolta: az első az erőteljes kiemelkedés, a másik a rövid periódusú éghajlati ingadozás. A kiemelkedés minden bizonnyal nem volt egyenletes, hanem intenzívebb fázisok váltakoztak viszonylagos nyugalmi időszakokkal. Az összesen 10 plio-pleisztocén kiemelkedési fázis értékelésével PÉCSI M. (1959), KRETZOIM.—KROLOPP E. (1972), SZÁLAI I.—ZELENKA T. (1979), SCHEUER GY.—

SCHWEITZER F. (1983) és HEVESI A. (1986 b) foglalkoztak. A szerzők főleg az alsó pleisztocén végi és középső pleisztocén eleji kiemelkedések jelentőségét hangsúlyozzák. Saját Sajó-völgyi vizsgálataim eredményei ezzel összhangban vannak (HIR J. 1989). Úgy vélem, hogy az Északi-középhegység egyes hegységtagjaiban a kiemelkedési folyamat sajátos és egyéni ritmus szerint zajlott le. Az egyes emelkedési fázisok helyileg különböző intenzitással jelentkeztek, ami kisebb-nagyobb időbeli különbségeket eredményezett az azonos magassági helyzetű folyóteraszok kialakulásában (12. ábra). A negyedidőszak éghajlattörténeti rekonstrukciói alapján (13.ábra) az utóbbi kétmillió évre visszavetítve kb. 18—20 jelentősebb hideghullámmal és ugyanannyi melegcsúccsal számolhatunk. A Kárpát-medence területén a hideg (glaciális) klímafázisok jelentős részében kifejlődött a tartósan fagyott talaj és a periglaciális jelenségek változatos sokasága (PÉCSI M. 1961, 1963, 1965, 1967, 1968, SZÉKELY A. 1965, 1969, 1973 a, b, 1977, PINCZÉS Z. 1977,1979,1986), melyek leírását és rendszerezését az idézett szerzők végezték el. A periglaciális éghajlat tipikus szárazföldi üledéke a lösz. A Mátrában és a Bükkben, valamint a környező völgyekben és medencékben jelentősége csekélyebb a Kárpát-medence többi tájához viszonyítva. Un. „típusos löszt" (PÉCSI M. 1965, 1967) pedig egyáltalán nem is találunk. A lösz északi-középhegységi ritkaságának problematikáját először KEREKES J. (1936) vetette fel. A kérdéssel azóta SCHRÉTER Z. (1945), RÓNAI A. (1961), SZABÓ J. (1978, 1982), MEZŐSI G. (1983, 1984, 1985) és HIR J. (1988,1989 a, b, ) foglalkoztak. Ezek közül igen fontosnak tartom SZABÓ J. (1982) álláspontját, aki szerint az üledéknek bizonyos ideig nyugalomban kellett maradni ahhoz, hogy löszkőzetté váljon. A Mátra és a Bükk lejtős felszíneire jellemző tömegmozgásos folyamatok ezt legtöbb helyen megakadályozták. Saját faunavizsgálataim (HIR J. 1988, 1989 a, b, c) eredményei is arra utalnak, hogy az észak-magyarországi löszszerű üledékek csigafaunája különbözik a Duna-völgyi típusfeltárásokétól (WAGNER M. 1979 a, b, c), így a löszképződés eltérő klimatikus, ökológiai feltételei erősen valószínűek. A „meleg" klímakilengések időszakaiban a mai mérsékelt övi lomboserdőkre jellemző folyamatok bontakoztak ki: az intenzív vonalas erózió és a talajképződés, a Bükkben pedig a felszíni és felszín alatti karsztosodás. 273