A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Losonci Miklós: Réti Zoltán színes üzenete

RÉTI ZOLTÁN AKVARELLJEI MADÁCH MÓZESÉRŐL Azoknak, akik a cím láttán elírásra, vagy nyelvi hibára gyanakodnak, ki kell jelentenem: tudatosan nem Madách drámai költeményéhez készült vízfestményekről beszélek. Mert véleményem szerint Réti Zoltán művei nem illusztrációk, legalábbis nem szokványos értelemben azok. Az illusztráció fogalmához óhatatlanul a másodlagosság, sőt némiképp az élősdiség mellékíze tapad. Adva van egy irodalmi mű, amely önmagában is megáll, és Madách műve a némileg zavart, sőt kínosnak nevezhető első fogadtatása ellenére, a több mint százéves purgatóriumból kiszabadulva, végül is bebizonyította, hogy ilyen. Elvileg elképzelhető, hogy semmi szüksége sincs illusztrációra. A valóban értékes, létjogosultságát magában hordozó illusztráció nem a műhöz, hanem a műről szól, nem egyszerű dekoratív, könyvszépítő elem, hanem az irodalmi szövegnek grafikai nyelven való újraalkotása. Réti Zoltán 16 akvarellből álló sorozata ilyen újraalkotás, a Tragédiához kapcsolódó sorozatnak nem csak méltó folytatása, hanem a művész fejlődésének, elmélyülésének, emberi és technikai érettségének újabb állomása. Képzőművészeti szakértők már nyilván méltatták és méltatni fogják Réti akvarelltechnikájának magas színvonalát, én most művészbarátom alkotásait jelentéstani, kissé pedáns szóval: „szemiológiai" szempontból szeretném röviden elemezni. Arra a kérdésre keresek választ, hogy Madách szövege miként vált a művész keze nyomán színekké, foltokká, vonalakká, s egyáltalán mi az, amit megrögzített a drámai költeményből. S itt mindjárt meg kell jegyezni, hogy Réti a legkevésbé sem vállalkozott könnyű feladatra. Hisz Madách Mózese, épp az ábrázolás szempontjából, sokat vitatott, sőt vitatható alkotás. Ismeretes, hogy az 1861 végén akadémiai pályázatra beküldött mű nem nyeri el a bírálók tetszését. „Dramatizált eposz"-nak nevezik, amely csak részletszépségekkel rendelkezik, de egészében elvetendő. Zavarta a kortárs szakértőket, hogy bár Madách megtartotta a szokványos drámák ötös tagozódását, a részek vajmi kevéssé nevezhetők felvonásoknak, a valóságban egyenlőtlen hosszúságú és tagozódású képek; az utolsó, Keresztúry Dezső átiratában (Magvető, 1966.) 36 sorból áll, tehát klasszikus értelemben csak rövid jelenetnek számít. A mű ideológiai rehabilitációját az ötvenes években Horváth Károly, esztétikai rehabilitációját pedig kb. tíz évvel később az „élő színpadra alkalmazó" Keresztúry Dezső végezte el, a brechti epikus dráma előfutárának tekintve Madách Mózesét: „Az író — olvassuk az említett kiadás utószavában (151-152.1.) — kis, feszült drámákat fog össze — mint a Tragédiában is — egyetlen hatalmas ívvel. Réti ezeket a kis drámákat ábrázolja — kivételes tömörítő erővel, néha már a szimbolizmushoz közeledve, de mindig elkerülve a sematizálás veszélyét. Már pedig ez utóbbi különösképp fenyeget egy olyan mű esetében, amelynek cselekménye és szereplői — függetlenül attól, hogyan vélekedünk a Biblia valóságértékét illetően — mitológiai jelekké absztrahálódtak. Réti Zoltán legnagyobb érdeme, hogy — a fő cselekményvonal látszólagos kárára is —jelentős helyet biztosított sorozatában a személyes kapcsolatok megjelenítésének. Már az első kép is ilyen. Mózes „ellágyulva megöleli" anyját, Jókhebédet, így ébredve nemzeti identitástudatára. Lényegében ebbe a kategóriába tartozik a további három kép is: a kígyót kiáltozó, felborzolt hajú megcsúfolt Mária örült tánca, a távoli hazáért epekedő Mózes idilli ábrázolása, Mózes és Cippora szerelmi jelenetének nyílt s épp nyíltságánál fogva egészséges erotikája. A szerelem egy másik aspektusát mutatja be a 12. kép: Józsué melankolikus búcsúját Amrától, a moabita hercegnőtől: „Menj Amra, menj, / Ha gyönge lennék is s könyörgenek, / Hogy csak maradj. ' ' Mózes óvásának enged ezzel az áldozattal, amikor nem akar „ellenséget vezetni sátorába". Ilyen lágy hangvételű, poétikus jelenetek viszonylagos nagy száma mutatja, hogy Réti Zoltán nemcsak kiváló grafikus, de jó zenész is: jól ismeri a dinamika alapvető szabályait, jól tudja, hogy a forték és fortissimók csak a halkabb részletekhez viszonyítva érvényesülhetnek igazán. Ilyen dinamikus csúcsot jelent a hatodik kép: a rém-angyal, Asszasziel megjelenése, aztán valóságos dinamikus ívet képez a kilencedik, tizedik és tizenegyedik akvarell: a bálványimádó nép 26